Dr William Hades Blackall

A mai napig úgy nézek ki, ahogy annak idején anyám a világra hozott. Pontosabban ez elég nagy általánosítás. Inkább azt mondanám, hogy a hajam ugyanolyan barna, a szemem meg ugyanolyan seszínű. Mert azóta 190 centisre nőttem, és ebből 170-et borít valamilyen tetoválás. Szóval ha úgy vesszük mégsem nézek ki úgy, egyáltalán.
Próbáltam kedves lenni az emberekkel, és ez egy ideig jól is ment. De mindenki változik, nekem pedig nincs többé idegrendszerem kedvesnek lenni. Szépen lassan tönkrementem abba, amit régen annyira szerettem csinálni. Jó ideje már csak üres képmása vagyok önmagamnak, és ez egyre sűrűbben látszik meg a külsőmön is. Ha tegnap túl vadra sikerült a buli, biztosan bevérzett szemekkel találsz meg reggel az ágyamban.
Azt hiszem már nem vagyok kedves. És talán ennek így is kell lennie. Nem maradhatok világ életemben ugyan az az ember. A változás gyönyörködtet. Csak sajnos én nem úgy változtam ahogy kellett volna.

New York borzasztóan sok mindenben különbözik Sheffield-től, ahol felnőttem, és Londontól, ahol egész pontosan három hónappal ezelőttig éltem. Először is gyűlölöm benne, hogy mindenki idegesítő amerikai szlengben beszél, és kétszer kell elmondanom mindent, hogy megértsenek. Tény és való, hogy a skót illetve brit keverék akcentusom nem a legkönnyebben értelmezhető, de ennyire azért nem rossz a helyzet. Aztán azt is utálom, hogy minden utcasarkon találsz egy gyorséttermet. Nem mintha otthon jobb lenne a helyzet, de ha versenyeztetni kellene a Prezzot a McDonaldsal, határozottan mi nyernénk. Amit pedig a legjobban gyűlöltem New Yorkban az az volt, hogy ez már nem London.
Szóval kövezzetek meg, de az egyetlen módja, hogy elviseljem az idegesítően felszínes amerikai légkört az az, ha magamhoz veszek annyi alkoholt és füvet, amennyit csak tudok és koncertről koncertre járok. Úgy, ahogy elképzeltek: szakadt farmerban, Kellin Quinn egyik rosszabbul sikerült Anthem Made pólójában, büszkén mutogatva a tetoválásaimat. Talán egyszer belefutok Ronnie Radke-be és megoszthatjuk egymással milyen szar is az élet. Én legalábbis kíváncsian végighallgatnám egy börtönből jött ember meséjét végre nem szakmai szemmel.
Egy kis héttérinformáció hozzám: sosem voltam zeneileg egy könnyű ember. Az iPodomon Bring Me The Horizon-t, Asking Alexandriát, Of Mice & Ment és rengeteg Sex Pistols-t találsz. Egy darabig érdekelt, hogy mások mit gondolnak az alapvetően rockos zenei ízlésemről, de ma már nem.
Kereshetnénk munkát, és biztos vagyok abban, hogy találnék is. De többé nem tud érdekelni. Vannak megtakarításaim, amég azokból elvagyok van időm kitalálni, hogy mit akarok kezdeni magammal. A bárok és sarki kávézók remek helyül szolgálnak erre. Ha ki akarom kapcsolni az agyamat olyan helyre megyek, ahol találok alkoholt.
Az a legviccesebb, hogy itt vagyok New Yorkban, egy halom pénzzel és vehetnék magamnak akármit. Régen biztos egy Fendert vettem volna. Vagy egy DG öltönyt. Ma talpig Drop Deadben és Anthemben járok, mert ez olcsó. A pénzem arra költöm nagyrészt, hogy az agyam valahova messze szálljon a fejemtől. Nem bírom elviselni a hétköznapokat. Ha pedig ébren vagyok akkor kezdődik minden elölről: zene, piha, drog, ruha…

Már kisgyereknek sem voltam éppen átlagos. A bátyám kinyúlt Sex Pistols pólójában jártam iskolába, ami minimum a térdemig ért és mindenkit megpróbáltam meggyőzni arról, hogy Sid és Nancy sokkal jobb páros Rómeónál és Júliánál. Nem sokan hittek nekem, ellenben sikerült már 8 évesen elérnem, hogy mindenki biztos legyen a jövőmben.
Sheffieldben volt egy öreg park, tele mókusokkal, ahová a kisgyerekek imádtak lejárni játszani, a szüleik viszont gyűlölték. Természetesen, mint minden városnak, a miénknek is megvolt a maga réme a parkban összetákolt sátorban élő hajléktalanjaival. Ha annyi pénzem lenne ahányszor arra biztattak, hogy barátkozzak össze a leendő lakótársaimmal már milliomos lennék.
Én pedig szépen mentálisan beintettem mindenkinek azzal, hogy kitűnő lettem, osztályelső és ösztöndíjas egyetemi hallgató a Cambridge-i egyetemen. Mármint az egyiken. Ez egyébként vicces, mert mindenki úgy képzeli, hogy egy nagy egyetem van, valójában pedig rengeteg apró kis főiskola, aminek működésében semmi köze, ahhoz az egyetemhez, amihez viszont papíron tartozik. Fenntartási viszony, így emlegettük elsőben, állampolgári jog alapismeretei órán. Viszont az igaz, hogy bármerre jársz a városban, biztos, hogy nem felejted el, hogy éppen melyik intézmény mellett sétálsz már hosszú percek óta. Szeretik felhívni magukra a figyelmedet.
Londonba kerültem gyakornoknak, majd szépen ott is ragadtam. Mondhatni, hogy remek nevet szereztem magamnak, annak ellenére is, hogy 15 éves koromtól kezdve egyszerűen képtelen voltam leállni azzal, hogy tönkretegyem a bőrömet tetoválásokkal és piercingekkel. Gondolom egy idő után megszokták az addikciómat és nem foglalkoztak vele.
Egészen addig, még Zara Abbot be nem tette a lábát a rendelőmbe. Gyönyörű volt, és hihetetlenül nehéz volt úgy dolgoznom, hogy ne arra gondoljak, hogy milyen szívesen látnám munkaidőn kívül is. Sokszoros öngyilkossági kísérlet után hozták be, nekem pedig jobban megnyílt, mint talán bárkinek. Ő volt az egyetlen, akinél a tetoválásaim előnyt jelentettek. Egészen addig sodródtam az árral még rá nem jöttem, hogy én szeretem ezt a lányt. Akkor pedig már minden késő volt. Az első csókot követte az első éjszaka, azt az összes többi és már egészen megfeledkeztem arról, hogy mi lenne a dolgom. De Zara kiskorú volt és a betegem. Minden, amit tettem ellent mondott az összes erkölcsi és jogi törvénynek, amit valaha ismertem.
Gyűlölöm magamat érte.
Amikor a feletteseim és Zara családja tudomást szerzett rólunk kérdés nélkül elkönyvelték az egészet egy beteges, ijesztő kapcsolatnak, aminek véget kellett vetni. Azonnal.
Ha kiskoromban azt reméltem, hogy én leszek Sid, elég jó úton járok afelé. A Nancy-met már megtaláltam, és meg is gyilkoltam. Ha csak közvetetten is, de ha én nem vagyok, sosem ugrott volna ki azon az ablakon, hogy holtan végezze London forgalmas utcájának kellős közepén.
Ismeritek Sid és Nancy történetét? Tudjátok, mi következik?
Most Amerikában élek, és próbálok mindent ugyanúgy csinálni, ahogy azt a nagykönyv előírja. Drog, fű, alkohol, néha mindez egyszerre. Hátha lassan vége mindennek és követhetem Nancyt.