Nappali

Legszívesebben levakartam volna azt az elégedett vigyort az arcáról. Tudtam mire gondol, hiába is célzott rá az előbb, hogy egyáltalán nem érdekli ki vagyok és mennyivel felsőbb rangú vagyok, hiába mondogatta, hogy a pénz nem számít és nem érdekli a szakmám. Sikerült felcsalnia a lakásában Courtney Moore-t, körülbelül húsz perc ismeretség után. Nekem aztán mondhatja, hogy nem érdekli a rangom és a hírnevem, több éve járok pszichológushoz majdnem minden nap, ott is tanulok néhány dolgot. Na meg az egyetemen is felvettem egy-két olyan órát. Gondolom az a terve, hogy becsalogasson és megfektessen. Hát azt már most elcseszte. Viszont arra fogok játszani, hogy gesztusaimmal félrevezessem és a önző céljaimra használjam fel. Még nem tudom mire lenne jó, de egy tanult, híres régész, aki ráadásul gazdag is mindig jól jön. Remekül fel tudom használni mondjuk egy újabb támadáshoz Sophia ellen.
Sophiára gondolva sosem tudom visszafogni az elégedett mosolyom. Annyira naiv, kedves és elnéző, ebben a szakmában semmi esélye. Az épületét már elvettem, most jön a rendezvényem, amire természetesen meghívom őt is, hogy egy kicsit megalázhassam nagyközönség előtt.
Útközben megálltunk pár helyen, többek között az egyik utcában, ahol két csöves jött velünk szemben. Azonnal kikerültem őket, de a két kísérőm természetesen megállt és ételt vett az üres hasú hajléktalanoknak. Oké, legyenek kedvesek velük. Én is élek, halok az adományozásért és a szegényebbeknek való segítésért, de egyszerűen nem bírom nézni őket. Inkább bedobok pár száz dollárt egy bevásárlómarketes gyűjtődobozba, minthogy így a nyílt utcán lássam el őket. Egy részről sajnálom őket, szégyellem is, de másrészről idegesítenek. Csak maguknak köszönhetik, hogy az utcára kerültek.
- Nem rossz. - mondtam, mikor beléptem a házba. Nem voltam különösebben lenyűgözve, az egyetlen, amin csodálkoztam, az az volt, hogy Neki van ilyen háza, de persze rögtön meg is értettem, mikor megtudtam, hogy az egyetem fizeti neki.
Gus rendesen felhajtotta a fél üveg whiskey-t, Tristan pedig a pohár vörösbort. Én finoman a számhoz emeltem a poharat, megnéztem találok-e rajta pár szem porszemet, majd kortyoltam egyet.
- Bocsánat, telefonálnom kell. - motyogta és elővettem a mobilomat, majd tárcsáztam az orvosom számát.
- Miss Moore, jól van? Merre van? Történt valami? Kell segítség? - az orvosom egy kicsöngés után felvette, majd aggodalmasan kiáltott bele a telefonba.
- Semmi baj, Dr Martin. Minden rendben van, csak egy kis dolgom akadt. - nyugtattam meg tárgyias hangon. - Akkor holnap öt órakor megyek. További szép napot. - majd gyorsan ki is nyomtam.
Szerettem az orvosom, az egyetlen gond talán csak az volt vele, hogy kényszerből jártam oda. Rá kellett magam kényszerítenem.
Figyelmesen végighallgattam a Frigyláda történetét és egyszerűen elámultan. Istenben nem igazán hittem, tehát nem tudtam komolyan venni a sztorit, de nem is az a lényeg, hogy én higgyek benne. Az a fontos, hogy az tartsa értékesnek, akik milliókat fizetnének érte.
- Ez elképesztő! Hol van? - kérdeztem csillogó szemekkel. Pár száz üzleti lehetőség söpört végig az agyamon ebben a tizedmásodpercben. Ha Európa megtudná... Ha valaki véletlen szövetséget kötne Európával... Ördögi terv alakult ki a fejemben.
Mikor megemlítette a gardróbot megkönnyebbülten, azonnal lekaptam magamról az ocsmány rongyokat és úgy rohantam a gardróbba, mintha kergetnének. Csillogó szemekkel néztem végig a ruhákon, megkönnyebbült a szívem, meglágyult. Egyből felismertem minden egyes darabot. Voltak itt a tavalyi és az idei kollekcióból Louis Vuitton és Chanel darabok is, de az én kezem munkája is ott volt.
- Vendégeket, hmm? - vontam fel gúnyosan a szemöldököm, de azért kiválasztottam egy szép krémszínű húzott ruhát és egy hozzá illő magassarkút. Nem bírtam sokáig elviselni magamon az edzőcipőt.
A ruhával a kezemben szembenéztem vele és vártam, hogy hagyjon öltözködni, de előbb hozzátettem: - Tojásrántotta? Nincs esetleg egy kis karamellás palacsinta, vagy kaviár? - érdeklődtem kedvesen. Nem szoktam rántottát enni. A szalonnát pedig ki nem állhatom, viszont valamit ennem kellett, hiába nem voltam éhes. A félelem erősebb volt, nem akartam visszaesni a betegségembe.

Egyből kiszúrtam, ahogy nem válaszolt a frigyládás kérdésemre. Pedig előttem nem marad sokáig titok. A vágy égetett, hogy megtudhassam hol van és felhasználhassam a saját, önző céljaimra. Annyira akartam, hogy az is megfordult a fejemben, hogy átkutatom a lakást. Jegyzeteket, feljegyzéseket biztosan találnék, de a ládát nem hinném.
Gyorsan felkaptam a csinos ruhát és határozott léptekkel, hangos kopogásokkal kísérve betipegtem a konyhába. Sokkal jobban éreztem magam, mint edzőcipőbe és melegítőbe, pedig más azt az öltözetet lényegesen kényelmesebbnek találná, de én valahogy idegenkedem a sportos ruházattól, de főleg a lapos talpú cipőktől. Nem éreztem olyan teljes nőnek magam, mint amilyennek, akkor érzem, amikor ilyen csinos ruhákban vagyok. A ruhák megváltoztatják az embert. Hiába tagadja ezt bárki is, ez így van.
Megálltam a konyha ajtajában és figyeltem, ahogy a két férfi ügyködik az étel elkészítésével. Egy kicsit elkapott a hányinger, amikor megcsapott a felvert tojás illata és láttam, ahogy zsírt tesznek a serpenyőbe. Kétségbeesetten kutattam a szememmel egy üveg olívaolaj után, de semmi.
Legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy rendben, inkább csak nézném, de tudtam, hogy ennem kell és ő természetesen szóvá is tette. Utáltam, ha a külsőmre tesznek kritikát. Nem bírtam elviselni, ezért is szenvedtem abban a betegségben.
- Még mindig jobb, mintha egy hájas víziló lennék, nem?! - háborodtam fel és dühösen szúrtam a szememmel.
Fintorogva figyeltem, ahogy tányérokra teszik a megsült tojást és falni kezdték. Számhoz emeltem a vörösbort és kortyoltam belőle egy keveset. Összevont szemöldökkel vizslattam az én megrakott tányéromat és próbáltam rávenni magam, hogy üljek le és egyem meg.
Mikor már azt hittem, hogy az eddigieknél bunkóbb beszólást már nem tud mondani nekem, hát csak kinyitotta a száját.
- Kösz, ez kedves tőled. - motyogtam grimaszolva az újabb sértésre a külsőmmel kapcsolatban. - Szerencsére már nem vagyok az, de hajlamos vagyok a visszaesésre. - közöltem mérgesen és leültem a tányérom elé. Nem éreztem magam éhesnek, de ez csak a látszat. Ma még csak egy narancslevet ittam, semmi több. Megfogtam a villát és bambulva elkezdtem piszkálni a kaját. Sóhajtva a számhoz emeltem egy kisebb falatot és nagy erőfeszítések árán bekaptam. Az íze nem volt rossz, de rögtön lelkiismeret furdalásom lett. Az a sok zsír, amit beletettek a serpenyőbe... Újra belekortyoltam az italomba és felböktem még egy falatot a villámra. - Eddig kétszer estem vissza.

Még legyűrtem egy-két falatot a rántottából, de aztán felpattantam és otthagytam a konyhában. Nem tetszett, hogy sértegetik a külsőmet, de nem szóltam vissza, inkább úgy könyveltem el magamban a dolgot, hogy csak magukat minősítik, amikor megsértenek egy nőt. A külsőmre tett megjegyzésekre inkább csak fintorogtam és prüszköltem egyet mérgemben.
Tristan lelépett, megsétáltatni a kutyát, Gus pedig a pipát kezdte el tömködni a kanapén. Egyből tudtam, hogy nekem itt a végszó. Nem bírom a pipa büdös füstjét, le kell lépnem.
Épp mikor eldöntöttem, hogy megyek, megcsörrent a mobilom. A Polgármester Úr volt az.
- Üdvözlöm, Dr Price. Mindig öröm magáról hallani. - hízelegtem. - Miben segíthetek? - kérdeztem kedves hangon, amivel általában az ügyfeleimmel és a nálam felsőbbrangú polgárokkal szoktam beszélni. Nem sokan voltak feljebbvalók nálam, de Dr Price az volt, így vele jó kapcsolatot kell ápolnom.
- Miss Moore. Én is boldog vagyok, hogy tudok beszélni magával. - mondta mosolygós hangon. Sikerült kiépítenem, olyasfajta érdekbarátsági kapcsolatot vele. Én, mint befolyásos, híres polgár segítem a polgármesteri munkájában, ő pedig ápolja a divatcégem létesítményét. - Fontos megbeszélnivalóm lenne önnel. Mikor tudnánk beszélni?
- Nekem mindig tökéletes, ha magáról van szó, tudja. - mondtam mézes-mázosan. - Akár most indulok is, hol találkozzunk?
- A Razzoni Étteremben, ha magának is megfelel. - tette hozzá kedvesen.
- Nagyon a szívéhez nőtt Polgármester Úrnak azaz étterem. Szép emlékek?! - kuncogtam fel, tudta mire gondolok. Sophia Stewart megsemmisítő hadjárat itt kezdődött, itt volt az első sikerünk is. Az épületének a megszerzése.
- Nos, igen. - nevetett fel ő is. - Akkor fél óra múlva ott. További szép napot, Miss Moore! - köszönt el és kinyomta a telefont.
A vér gyorsan áramlott az eremben, a szívem vadul kalapált, az arcomon szétterült egy hatalmas vigyor. Vajon mit szeretne mondani nekem? Biztosan Sophiával kapcsolatos. Nagyon remélem, hogy egy újabb terv a mélybe lökéséről.
Megittam a maradék pohár bort és elindultam összeszedni a ruháimat. eszemben sem volt átöltözni, majd máskor visszahozatom a ruhát, ami rajtam van.
Elővettem a telefonom és tárcsázni kezdtem a sofőröm számát.
- Parancsol, Miss Moore? Indulhatok önért? - kérdezte behízelgő hangon.
Röviden és tömören elmagyaráztam neki a helyet, ahol vagyok és az időt, amennyi percen belül ha törik, ha szakad ide kell érnie. Ha ideér nem kap leszúrást, ha nem, akkor készüljön a legrosszabbakra.
Időközben Tristan is megjelent újra a lakásban nyomában a nagy kutyájával.
- Fontos megbeszélésre kell indulnom, de nagyon örülök, hogy megismerhettelek titeket. - mondtam tárgyias hangon. Azt kívántam bár ott lehetnék már az étteremben. - Nos, remélem még találkozunk. További szép napot! - motyogtam és villantottam még egy mosolyt, majd megindultam az utca felé. A limuzin már ott várt a járda szélén, a sofőr pedig rezzenéstelen arccal nyitotta ki az autóajtaját.