James Barbara

Csendes vagyok. Kifejezetten csendes.
Nehéz kihozni engem a sodromból.
Én vagyok a megtestesült „jó zsaru”.
Az ilyen Benjamin Reed-félék pedig kifejezetten jó hatással vannak rám. Az ilyeneknél van az az érzésem, hogy már megérte rendőr akadémiát végeznem. Megérte végigszenvednem a tanárok és kiképzők vérszadista hajlamainak szárnypróbálgatásait.
A nehéz munka meghozza édes gyümölcsét, mikor egy-egy drogbárót a rácsok mögé juttatok.
Nyugodt lélekként szeretnek kóstolgatni a kollégáim. Mindenféle megjegyzést tesznek rám, és kiröhögnek, ha számolni kezdek.
Hé, Barbie!
Egy…
Mit számolsz, fatökű?
Kettő…
He? Na, ne röhögtess! És röhög.
Három…
Remek, tudjuk, hogy tudsz számolni. Hiányzik Ken? Hiányzik valami belőled?
Mindig csak kóstolgatnak.
És kihasználják azt, hogy nem jár el könnyen a kezem. Kihasználják, hogy régen dühkezelési terápiára jártam a feleségem kérlelésére, mikor már zsinórban harmadszor durrant el az agyam a gyerek fesztelen üvöltése miatt. Mert a gyerek elejtette a cumiját, és annyira el volt kényeztetve, hogy ő maga nem hajolt le érte, hanem fel kellett neki venni.
Két éves volt.
Az óta én minden nap kijárok a sírjukhoz. Mind a kettőhöz. Trisha és Alan sírköve gyönyörűen van díszítve. Angyalok vigyáznak rájuk.
Patricia jó asszony volt, kedves, szelíd természetű. De ha akart, tudott agresszív anyatigris is lenni. Amikor kétszer megütöttem hirtelen felindulásból a gyereket (a szemem fényét), elküldött otthonról, azzal a feltétellel, hogy csak akkor jöhetek vissza, ha már a legyet sem csapom le újsággal.
Azóta vagyok ilyen szelíd bárány. Azóta ilyen bátrak a kollégáim, hogy amikor nem figyelek, gyerekes trükköket használnak fel ellenem, úgymint fingó párnát csempésznek alám, az ölemre borítják a kávét.
Egyszer vertem meg a felettesemet. Csendben, mindentől elzárva, a hangszigetelt irodájában. Úgy kellett összevakarni.
Mikor eljutok háromig, utána ajánlatos menekülni. Addig tart a türelmem. Addig van az, hogy szép csendben el lehet szivárogni, és senkinek nem esik bántódása.
Még senkit nem vertem félholtra, mert van bennem egy bizonyos fék, ami tövig nyomódik, ha már félig eszméletlen a kliensem.
És csodák csodájára nem rúgtak még ki. Biztos nagyon érthetek a munkámhoz, ha még mindig bent posztolhatok, kényelemmel eltelve, a lábaimat az asztalra pakolva.
Nyugodt lélek vagyok, már nem önti el a szar az agyamat, ha a nevemmel szórakoznak. Úgymond a Barbie lett az én védjegyem. Ha valaki ezt emlegeti, az okosabbak behúzzák a nyakukat a vállaik közé; a hülyébbek, nos, a hülyébbek meg egyszerűen kiröhögnek. Nem szeretem, ha kiröhögnek, de megszoksz, vagy megszöksz.
Erről a mondásról mindig eszembe jut egy kicsit vulgárisabb változat is.
Hadd ne hangoztassam, mi az. Gondolom, könnyen összerakható.
Az a tipikus meghúzom-magam-a-székemben stílusú ember vagyok, így ha meg sem szólalok, akkor észre sem vesznek. Nincs méltóságteljes aurám, mint a főnökömnek. Nem is kérkedem a rangommal, sem a tisztemmel.
Oké, kopó vagyok, na és?
Nincs benne semmi különleges. Elővillantom a jelvényem, és beengednek körbeszimatolni. Nem vagyok FBI-os, nem kell, hogy a seggemet is fényesre nyalják. Szeretek megharcolni a tiszteletért, szeretem kivívni, hogy tiszteljenek, ha belépek valahová. És nem verés árán, hanem kiváló munkámért cserében.
Így az egál, így a tisztességes. Törtető emberként jellemeznének a környezetemben élők, de ezt meg tudom cáfolni. Nem törtetek: harcolok. Nem gázolok: segítek. Felsegítem a harcban megsérülteket, és akiket harcképesnek ítélek, magam mellé állítom, és együtt megyünk tovább.
Nem ölök kegyelemből, azaz senkit nem tiprok a sárba az én javamért.
Tisztességes harcoló fél vagyok. Bennem ellenségre találnak azok, akik rühellik a puhányokat.

A magam 182 centijével talán kimagaslok töpörödött kollégáim közül, és ezt gyakran meg is bánom, ahányszor a homlokom összetalálkozik az ajtókerettel, és minden kóbor cseresznyeágat telibe fejelek. A bőröm már csupa seb és heg emiatt.
Amikor valamin töröm a fejem, a szemöldököm közt függőleges mélyedés alakul ki, gyakran három is egyszerre, jelezvén: most gondolkodom, és ha megzavarsz, megtorlom.
A magam módján.
Az arcom néha keskeny, néha telt: függ attól, eszek-e rendesen, és eleget. Az arccsontjaim természetesen a nap huszonnégy órájában kiállnak, és a titkárnő előszeretettel udvarol nekik, mondván, az egyik kedvenc filmszínészének az arccsontja is kikerekedik a képéből.
A szememen vitatkozni szoktak, de én határozottan állíthatom azt, hogy barnás zöld. Túlnyomórészt barna, kisebbségként zöld. Zöld cirmokkal, apró kis karcokkal.
A hajam szénaboglyaszerű, ugyanis a fésű és én… A fésű és én nem vagyunk jóban. Még csak köszönőviszonyban sem.
Barna, néhol feketébe hajló szálakban meredez az ég felé, és ha nem vigyázok, lenő a vállamig; korai őszhajszálak mélyülnek el a tincsek közt, kihangsúlyozva bőröm sápadtságát.
Az arcom feszt borostás, pedig a borotvával öribarik vagyunk. Az orrom íve egy helyen megtört, és jókora heg kelleti magát keresztben, ahogy a szemhéjamon is egy x-alakú hegecske virít, mely lehet, hogy a kincset rejti…
Ezeknek a hegeknek is vannak múltjaik.
A mellkasom széles, ahogy a vállaim is, de a bordáim aggasztóan kiállnak girhes mivoltom miatt. Hízásra képtelen vagyok, és csak az arcom teltsége árulkodik arról, ettem-e rendesem ma már.
A soványságomat palástolván hordok bő ingeket, bő, szürke pólókat, és szintén bő farmerokat, lötyögős bakanccsal, melynek nyelve humorosan kétfelé szakadt egy felvételkor.
A fűzőim rongyosra szaggatva vannak begyűrve a talpam alá a lábbelibe, de valamikor kiszabadulnak, és lobognak, mikor lépek egyet.
A csuklóimon sok apró karkötő díszlik, a bal gyűrűsujjamon pedig arany karikagyűrű díszeleg, jelezvén házas múltamat. Soha nem fogom levenni, soha, még akkor sem, ha amputálni kell az ujjamat miatta.
Hozzám tartozik, a részem, és a lelkem egy töredéke.
Azt nem említettem, ugye, hogy a halántékomon golyó hagyta lenyomatát, mely még a homlokomon keresztbe is átível? Nem? Rendben.
Ennek is van története. Ha hagyom a hajamat lenőni, akkor jótékonyan eltakarja azt a nyomot, mely majdnem elvette az életemet, és a feleségemet a fiammal együtt megölte.

Nincs egyéni ízlésem.
Ami jön, az jön, és ha tetszik, nem lövöm agyon a rádiót. Nekem mindegy, csak hallgatható legyen, és ne támadjanak tőle tömeggyilkos hajlamaim.
Az ilyen Nicki Minaj-stílusú nőszemélyektől kéretik engem óvni, mert azoktól rosszul leszek.
Felőlem jöhet reggie, country, rock, metal, pop-rock, gothic rock, meg mindenféle nyalánkság, csak ízléses legyen, és ne arról szóljon, hogy hányféleképpen lehet felvagdosni az ereinket szörnyű nagy bánatunkban.
Akár az élve eltemetés is jöhet, mert kapartam már el élve félig az egyik kollégámat, amikor felidegesített.
A lelkére kötöttem, hogy csak azért hagyom kint a kezeit és a fejét, hogy levegőt kaphasson és gondozhassa az árvácskáimat.
Persze, ez még az agresszív korszakomban volt. Azt hiszem, akkor láttam a fickót utoljára az őrsön.
Kedvenc időtöltésemként talán a merengés jelölhető meg. Kiülök a padra, és felidézem a múltamat, elképzelem a jövőt, és felfestem a jelent.
Nem nosztalgia céljából. Elgondolkodom a hibáimon, és eljátszom a gondolattal, hogy hogyan javíthatnám ki őket. Milyen célért. Milyen eszközökkel.
Trisha és Alan halála is megakadályozható lett volna, ha nem veszítem el az uralmat az autó fölött a fejlövés miatt. De igazából… Már mindegy. Megtörtént. Nem tudok változtatni rajta.
Halottak, és nem is akarom, hogy visszatérjenek. Talán egy jel volt a változásra.
Olvasni is szoktam. Néha maratonszerűen.
Van, hogy napok alatt olvasok ki egy hatszáz oldalas Stephen King könyvet. Vagy bármi mást.
Néha groteszk méreteket ölt a könyvmániám, és lassan ott tartok, hogy a szomszéd könyveit olvasom, a foteljában ülve, és az ő kávéját szürcsölve, mert az enyém elfogyott.
Hogy szeretek-e New Yorkban lenni? Igen. Feledtet mindent. Kezdem elfelejteni a gyászt, a lelki fájdalmat, a lelki gyötrést.
Kezdem megszokni a kollégáim csipkelődéseit is. Castle Rockben rosszabb volt.
Ott a Castle View volt az egyetlen hely, ahová menekülhettem. Jó messze a házamtól, ahol néha azt képzeltem, hogy a fiam sír, és a feleségem kiáltozik.

I’ll take you to the candy shop, why won’t taste that what I’ve got?
Idióta szöveg, idióta bár.
Unalmas zene. De nincs más. Ez az egyetlen nívós pub, ahova még hajlandó vagyok betérni. Ahol még hajlandó vagyok pénzt áldozni az alkoholizmusomra.
Megünneplem az elköltözésemet. Már régebben is jártam ide, direkt ide, volt annyi pénzem, hogy ideutazgathassak minden hónap csütörtökjén, hogy leigyam magam, aztán a haveromnál töltsem az éjszakát, mert annyira berúgtam, hogy a kormányt nem tudtam tartani.
Felejteni jártam ide.
Felejteni azt az eseményt, ami talán egy életre megnyomorított.
Már nem fáj a lelkem annyira, mint régen, de még most is érzem a feleségem és a fiam hiányát.
Az egész a gyerek szülinapján történt. Épp valami puccos partyra voltunk hivatalosak, amit az egyik óvónő rendezett, mert kedvelte Alant.
Nem tudom, mi történt az előtt, csak arra emlékszem, hogy kifarolt elénk egy Dodge Ram, egy hatalmas fekete böhöm állat, és az utas ülés felőli ablakon derékig kihajolt egy fickó, a kezében valami félautomata, és felénk célzott. Nem rántottam félre a kormányt, csak lassítottam, mert volt egy megérzésem, ami azt diktálta, hogy nem minket akar.
Félre akartam húzódni, de mögénk sorolt egy kisebbfajta teherautó, az elsötétített szélvédőn golyó ütötte lyuk tátongott, és a sofőr holtteste ernyedten lógott ki az ablakon, az anyósülésen szenvedő sérült forgatta kétségbeesetten a kormányt, az arcáról sütött a mérgezett düh, és a fékevesztett gyilkolási vágy.
Hangos sipítás, ahogy a golyó átfúrja magát a mi szélvédőnkön, és éles sikítás; ahogy a feleségem a nevemet sikoltja – JAMES!! – .
Többre nem emlékszem.
Elvesztettem az eszméletemet, amint a golyó elérte a fejemet.
Azt mondták, ártalmatlanul végigkaristolta a homlokomat, nem ért semmi létfontosságút, és legfeljebb szuvenírként hagy egy hosszú csíkot a fejemen.
Inkább haltam volna meg, mintsem eltemetni a nejemet és a fiamat.
Azt mondják, félrerántottam a kormányt. A drogbárók elpucoltak a helyszínről, a kocsink felborult, és a két holttest kiröpült a szélvédőn, övcsat ide vagy oda.
Én voltam az egyetlen, akinek az öve rendesen fogott, és a kormány is megakadályozta a repülésemet. Belemélyedt a gyomromba, de nem préselte össze, és a medencecsontom sem tört el.
A kocsit autóbontóba vittem, amint felépültem.
Mindent magam mögött hagytam, amint felépültem.
Mindent felégettem a múltamból, amint felépültem.
És most itt vannak a kollégáim, akik feszt csesztetnek engem, és engem valamiféle furcsa megnyugvás kerít hatalmába, ahogy lehajtom a koktélomat, és a bártulajt lesem a szemem sarkából.
Úgy érzem, kezdek meggyógyulni lelkileg, a gyászom lassan elpárolog.
Pedig mindez öt éve történt, amikor én huszonhét voltam, ifjú titán, korán házasodó férfi, aki alig töltötte be a húszat, mikor feleségül vette a szomszéd huszonhat éves lányát.
Azután rá hét évre jött meg Alan, és két év múlva jött a baleset.
Visszatolom a koktélos poharat, csettintek egyet a nyelvemmel.
- Kösz, Dean, felemelő volt a társaságod – pillantok a bártulaj felé, akitől csak egy vigyort kapok válaszul. Lekászálódok a székről (milyen rég is volt már az, hogy nyikorgott a súlyom alatt, most csak halkan szuszog a párna), és elhagyom a pubot.
Ez az én történetem. Csúf sztori.
Csúf lelkű embernek csúf sztori jár.
Aúúú, csúnya ember!