Rét

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

S okan mondják, hogy megváltoztam, hogy már nem az vagyok, aki azelőtt… Az igazság azonban az, hogy a történtek változtattak meg. Az, hogy már nem vagyok stréber, aki az  elsősorban ül minden órán, és nem vagyok az akinek minden év végi beszédben példaként szerepel a neve, ezért van. Való igaz nem vagyok a régi, és nagy valószínűséggel már sohasem leszek, azaz ember. Lehet, úgy vélik sokan, hogy ez egy átmeneti állapot, de azok igencsak tévednek… Egy hirtelen mozdulat az egész, elengedem testem és hagyom, hogy végig nyúljak a füvön. Már el is felejtettem milyen úgy itt lenni, hogy közben nem kavarognak bennem az indulatok. Kezdek végre belenyugodni a helyzetembe, és nem próbálok többet kihozni a dolgokból, mint amik. Egyet viszont biztosan tudok, soha, de soha többet nem hagyom magam átverni! Jöjjön bárki is, nem fogom elkövetni ugyanazt a hibát még egyszer. Furcsa apró, és nagyon halk hangokra leszek figyelmes, de mit sem törődve ezekkel, mondván biztos valami állat, pihenek tovább a földön.  Most senki nem tudja elrontani az én pihenésemet. *

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Talán ez a séta mégsem egy jó ötlet, talán haza kéne mennem, mielőtt még eltévedek, és újabb gondot okozok a körülöttem élők számára.  Igazából gőzöm sincs, hogy most mit, vagyis inkább miért is jöttem ki ide a semmi közepére. Már nem is kéne sokat mennem ahhoz, hogy elérjem a város határát, és kilépjek a városból. Jó, ez úgy hangzik, mintha még sohasem mentem volna el innen, ami persze nem igaz, de gyalog mégsem kéne nekivágnom a nagyvilágnak… Mondjuk, okom az sok lenne rá, de tudom, hogy én nem vagyok olyan, aki képes lenne ilyesmire. Főleg nem pénzért… Fut át agyamon a gondolat, és megint egy réginek aligha mondható emlék jut eszembe. Túl sokat gondolkodok ezen az egészen… Mindig felmerülnek bennem a kérdések: Vajon mit csinálhat? Egyáltalán hol van? De ez még semmi, megannyi kérdésem lenne hozzá, amikre nem valószínű, hogy még ebben az életben választ kapok. Suli idő van… Körülbelül a harmadik óra kezdete van, de ezt óra híján aligha lehetne biztosan állítani. Kezembe csúszik táskám mélyéről telefonom, és kijelzőjét kezdem el bambulni. Most már majdnem három napja nem mentem be. Az igazgató öt nap után hívja fel a szülőket, hogy érdeklődjön, hogy hogyan is van a gyerek, de mivel én kicsit sem vagyok beteg, és senki nem tudja, hogy lógok, így botrányszagot érzek. Nem vall rám ez a fajta viselkedés, de valahogy nem vagyok képes bejárni… Napok óta furcsa érzés gyötör, és nem tudok koncentrálni. Annak meg nem látom értelmét, hogy aludni árjak oda, ahol eleve keményen tanulnom kéne. Ha lebukok, akkor akár megint magántanuló is lehetek, amit persze meg nem szeretnék, szóval erőt kell vennem magamon… Még akkor is, ha az most nagyon nehéz. Le kell ülnöm, meleg van, és a sok tanszer, ami a táskámban lapul, is legalább egy tonnát nyom.  Nem is habozok tovább, lehuppanok a fűre, és elnyúlok. A kutya se jár erre, szóval egészen nyugodtan pihenhetek a fűben, miközben élvezem a napsugarakat. Nyugodt vagyok, itt nyugodt… Lehetne ez a rét már a törzshelyem is, minden hiányzós napomat itt töltöttem. Nem kell hallgatnom senkit, nyugalom van, és csönd. Mennyi pénzt kaphatott? Ismét hangzik el fejemben, egy kellemetlen kérdés. Nem értem, miért érdekel ez engem, hiszen ha 50$-ért hagyott el, a tényeken akkor sem változtat ez semmin. Mindenképpen rossz, és fájdalmas, ha erre gondolok, és úgy gondolom ez így is marad. Idővel majd talán enyhül….*