Kávézó

Ted&Courtney
Köszönöm a játékot!

Belső harcok dúltak bennem. Az egyik felem azt tanácsolta, hogy hagyjam, mit tehet ellenem egy taknyos óvodás?! Na ez a felem nem volt az eszénél... Nem kell rá hallgatni! A másik valamivel értelmesebb volt és azt súgta ragaszkodjak a fizikai erőszakhoz, és ez még működött is volna, ha egy izzadt, kövér szumós lennék, aki elől eldugták a Big Mac-et. Primitív és majdnem olyannyira tekintetromboló, mintha csak hagynám, hogy elvigye. A harmadik súgta a legjobbat és egyben a legkevesebbet; "Légy kreatív!" Ez mind szép és jó, csak, hogy a kreatív dolgot már nem súgta meg, az rám várt, hogy kisakkoztam. De végülis mi ez nekem?! Kijátszani egy tizenévest?! Hiszen naponta verek át ötvenéves üzletembereket, ez meg sem kottyan.
Felé fordultam és rávetettem szikrákat szóró szemem, a mosolyom lehervadt és ez semmiképpen nem jelentett jót számára. Kettő lehetőséget is kapott rá, hogy odaadja a gépet. Nem élt velük, és nem adok harmadik esélyt. Éppen szólásra nyitottam a számat, amikor megszólalt a telefonom. Bosszúsan kapartam elő a mobilom megint és egy utolsó pillantást vetettem a fiúra, mielőtt megnyomtam volna a zöld gombot. Ez a tekintet pedig, mintha beszélt volna. Szavak nélkül küldte el a fiút a fenébe és készítette fel a végre.
- Itt Courtney Moore. Miben segíthetek? - a hangom egyből bársonyos hangnemre váltott. Szinte énekelt, nyoma sem a fiú iránti haragnak. - Neked is jó reggelt, drága Sophia! Kérlek vigyázz a szádra, a káromkodás nem áll jól egy olyan finom nőnek, mint te. - vigyorodtam el. Egyből megjött a kedvem. - Ohh... már alig várom. Máris ott vagyok. - gyorsan letettem és azonnal a fiú felé fordultam. A mosoly eltűnt az arcomról és komor, de határozott tekintettel vizslattam.
- Mennyit kérsz a képekért? Tudod, mit megadom a dupláját, hogy vehess egy tisztességes farmert. - a pénz számomra nem volt akadály. Néhány száz dollár pedig nem hiányzott ezért nyugodt szívvel ajánlottam fel, de közben a lehető leglenézőbb arckifejezésemmel fürkésztem, hogy az élettől is elmenjen a kedve. Megzavart alkotás közbe, félbe kellett hagynom miatta a reggelimet. A kávém már biztosan rég kihűlt, de sebaj, majd rendelek valamit az étteremben.
Elővettem az eredeti Chanel pénztárcámat és kiszámoltam neki kerek 80 dollárt. Ha ebből nem talál ruhát magának semmiből. Bár ahogy mégegyszer végignéztem rajta, nem voltam benne biztos, hogy tudja-e egyáltalán merre vannak azok a boltok, amelyekből a tisztességes emberek öltözkönek.
-Erre a a címre kérem a memóriakártyád. - adtam oda a névjegykártyám. - Legalább lesz egy kis gondolkozási időd. Ha leadod egy magazinnak, számolj el a következményekkel, ha pedig nem, akkor se kerülj többet a szemem elé, mert kicsinállak, oké? VAn benne gyakorlatom hidd el. További szép napot neked! - motyogtam mosolygósan. Méltóságteljesen felálltam az asztaltól és elindultam a cuccaimért. Kinéztem a nagy üvegablakon és elégedetten láttam, hogy a limuzin még mindig ott áll a parkolóba. Remek, majd ott átöltözöm. Ebben a ruhában nem jelenhetek meg egy olyan fontos találkozón. Bár ez is egy finom, elegáns darab, de inkább egy konferenciára járós öltözet. Felkaptam a táskám és belecsúsztattam a laptopom, majd még egyszer visszanéztem a fiúra, vészjósló, szikrákat szóró szemekkel, majd kiléptem a kávézóból.

Ted&Courtney

Vigyorogva néztem, ahogy a memóriakártyával szerencsétlenkedik és úgy próbálja eltenni, hogy ne lássam. Engem akar átverni? Ugyan már! Látszik, hogy ő is csak az újságokból hallott rólam. Aki közelről ismer tudja, hogy mindig résen vagyok, túlságosan figyelek az apróságokra, többek között, ezért is lett belőlem divattervező. Az évek során azt is megtanultam, hogy sokan akarnak átverni, de olyan családban nevelkedtem, ahol mindennapi tanítás az, hogy hogyan játszam ki az ilyen sunyi csalókat. Ő ráadásul a könnyebbik eset volt. Mégis, hogy gondolja, hogy egy középiskolás senki képes átverni egy divattervezőt, New York legékesebb csillagai közül? El van tévedve, vagy csak nagyon reménykedik.
- Most szólok utoljára, hogy add ide, azt a fényképezőgépet a kártyájával együtt. - motyogtam, miközben közelebb hajoltam hozzá. Mosolyogtam, hogy a távolabb ülöknek úgy tűnjön, hogy csak kedvesen cseverészek vele. Hát abból nem eszik! - A legjobb és legdrágább ügyvédeket ismerem a városban és egy tucat joghallgató, jó barátom van. Ha most nem törlöd ki azokat a képeket és a jövőben bármikor viszontlátom, akárhol. Beleértve az internetet, a bulvárt és a televíziót is, összecsődítek mindenkit és olyan perbe keverlek, amiből harminc éves korodig nem fogsz kimászni. - vázoltam fel a helyzetet neki továbbra is egy bájos mosollyal.
Lehet, hogy azt hiszi, túl reagáltam ezt a pár reggeliző fotót, de akkor fogalma sincs, mikre képesek az újságírók. Képesek ráközelíteni és a botrányt tökéletesen kiszimatoló pisze orruk megtalálja a legkisebb pénzszagú hírt. Ezen a dolgon pedig még a tekintélyem is múlott. Most találkozik velem először személyesen. Mégis milyen benyomást keltene az neki, ha csak úgy hagyná, hogy a lesi fotóit hagynám csak kiszaladni a karmaim közül. Egyébként sem ilyen vagyok.
- Világos voltam? - mosolyogtam rá újra és kinyújtottam a kezem a gépért. Nem fogok fizikai erőszakot bevetni. Milyen primitív dolog lenne csak úgy kikapni a kezéből?! Egyszerűen kicsinálom. Egy társadalmi roncsot csinálok belőle.
A telefonom megrezgett a vajszínű boleróm pici zsebében. Egy üzenetem érkezett. Gyorsan előkaptam, egyik szememet természetesen a fiún hagytam. Mire az üzenet végére értem diadalittasan elvigyorodtam és gyorsan visszapötyögtem a választ.
"Nem tudom milyen átkozott tervről beszélsz. Ez egy jól kivitelezett, céltudatos döntés, ami az én zseniális agyamból röppent fel néhány napja és muszáj volt megosztanom a Polgármester Úrral. Most épp ráérek. Hol vagytok?"
Nem bírtam abbahagyni a vigyorgást, legszívesebben ugrándoztam volna, hogy sikerült keresztbe tennem neki.
Felvont szemöldökkel, várakozón néztem a fiúra.
- Parancsolsz?

Ted&Courtney

Néha a laptophoz fordulva megírtam néhány e-mailt, de minduntalan visszaterelődtek a gondolataim a ruhadarabra, amin már csak néhány hiányosságot láttam. Ilyenkor megfogtam egy ceruzát és a papír felé fordultam. Azonnal tudtam mit kell tennem vele. Halvány, de magabiztos vonalakkal dolgoztam, szinte simogattam a papírt. Ennek a tervnek mára el kell készülnie, hogy részt vehessen a következő bemutatóban. A ruháimat mind én terveztem és a különlegesebbeket, azokat, amelyek a szívemhez nőttek, én is vartam. Nem szívesen bíztam másra egyetlen alkotásom befejezését sem, tehát ott, ahol tudtam mindig beleszóltam, de nem csinálhattam én mindent. Azért alkalmaztam embereket, hogy a segítségemre legyenek, és úgy mozduljanak, ahogy én szólok.
A hangulatos kis kávézóban méltó csend honolt egy szombati reggelhez híven. Halk beszélgetés, néma tányérzörgés hallatszott innen-onnan és szorgalmas gépelés, valamint a ceruza halk hangja, ahogy végigszalad a papíron, valami újat, szépet teremtve. Majd a kávéház idilli csendjét, egy halk, de annál idegesítőbb kattogás törte meg. Felnéztem a papírjaimból és körbenéztem. A sarokban meghúzódó öltönyös férfiak még mindig nyálcsorgatva bámultak, a lány a pultnál most is rám vigyorgott, de úgy tettem, mintha észre sem vettem volna. Aztán kutató szemeim végül meglátták a hang forrását. Egy barna hajú fiú kattogtatott, a fényképezőgépét felém irányította és észre sem vette, ahogy szúrós tekintettel bámulok a kamerájába. Alapvetően imponál, ha valaki lencsevégre akar kapni, de az idő, a hely és a kedvem sem volt megfelelő az ilyen középiskolás, csibész lurkókhoz. Elsőnek a ruháját és a megjelenését néztem ki magamnak, nem hiába ez a hivatásom és a szenvedélyem. Alaposan végigszemlélve azt a következtetést vontam le, hogy nem lehet valami népszerű sem a lányok, sem az iskolatársai körében. A ruhái slamposak, feketék voltak és mindenképpen javasolni szerettem volna neki, hogy sürgősen cserélje le a fodrászát.
Lehajtottam a laptopom, a terveket beledugtam a táskámba és felálltam az asztaltól. Úgy döntöttem alaposan megleckéztetem, amiért megzavart és azonnal kifaggatom, hogy melyik magazinnak dolgozik. Bár elég szánalmasnak találtam azt, hogy egy középiskolás gyerek, arra szintre süllyedjen, hogy egy áskálódó, hazug lapnál vállaljon állást, mert nem tellik élelemre. Ugyanis az első gondolatom ez volt. Nem tudtam mást elképzelni sem. Miért fotózna engem egy ilyen divatja múlt küsejű fiatal fiú?!
- Szia. - mosolyogtam rá a legkedvesebb mosolyommal, amit csak, akkor szoktam használni, amikor az érintett hatalmas megalázásra és botrányra számíthat. - Leülhetek? - kérdeztem a vele szemben lévő székre mutatva, és meg sem várva a válaszát, leültem. - Kérem a gépet. - nyújtottam felé a tenyerem egy vészjósló mosoly kíséretében. Szó se volt róla, hogy el akartam venni. Sokkal különbet is tudtam venni, csak a képeket akartam kitörölni. - Szóval, melyik magazinnak dolgozol? - vontam fel a szemöldököm.