Dilen Doherty

Mintegy 190 cm magas, izmos testalkatú, fiatal ember vagyok, barna szemekkel, s barna középhosszú hajjal. Szeretem a farmernadrágot, s hozzá a különböző ingeket. Néha még öltönyben is lehet látni, de az nagyon ritka. Utoljára akkor vettem magamra öltönyt, mikor végeztem az egyetemmel
Sokra becsülöm, ha egyenesek, és őszinték velem az emberek. Nem szeretem ha kihagynak fontosabb eseményekből, főleg ha azok velem is kapcsolatosak. Édesanyám szerint szörnyen romantikus vagyok, de ebben talán egyet is kell vele értenem. Hamar levonom a következtetéseket, s ez által lobbanékony, s tettre kész jellem vagyok. Nagyon hamar megszeretem az embereket, s könnyen belophatja szívembe magát bárki.

Azt hiszem, az Édesanyámat mindenképpen az első helyre kell írnom. Ő az aki végighallgat, felemel ha a mélybe zuhanok, készít egy bögre forrócsokit májvacukorral, és mindent megbeszélünk. Nos igen… ő az, akit mindenél jobban szeretek.
Szeretem a kellemes Rock-ot, de azt mindenmennyiségben. Bírom a régebbi klaszikusokat, mik tényleg igazi zenét játszanak, és nem csak tátognak az emelvényen. A remek társaságot, a gitáromat, és a régi emlékekkel sem állok hadilábon. Persze nem mind a kedvencem, de javarészt szívesen gondolok vissza rá. Szeretem a csokoládét, így aztán majdnem olyan vagyok mint Gombóc Artúr, csak éppen sokkal vékonyabb kiadásban.
Úgy hiszem nem áll távol tőlem az olvasás sem, és persze régen fociztam is. Úgy hiszem szerettem Irányító lenni. Jó móka volt, kivéve persze a hatalmas borulásokat. Nah azt nem szeretem.
Szeretek sétálgatni a parton, köveket dobálva gondolataimba merülni, miközben megszünik körülöttem a világ. Szeretek esőben sétálni, túrázni. Mindent, amivel a város zajától messze kerülhetek. Néha, még a magányt is kedvelem.
Bírom a kutyákat. Azthiszem ők a legjobb haverok a világon, hiszen ők sosem hagynak cserben. Szeretem a macskákat is, bár sokkal inkább kutyapárti vagyok. Talán mert még sosem volt macskám.
Bírom a régitípusu kocsikat, miket még nem próbáltak ugyan olyanra formálni, hanem megvolt a saját alakjuk. De még is akit a legjobban Szeretek… az Édesanyám. Ő a mindenem!

Ha egyszer valamit el kell kezdenem elmesélni, sokszor furcsa összevisszaságok jönnek ki belőle. Nem tudom, hogy is kellene elkezdenem, merre s meddig, de abban biztos vagyok, hogy valamikor majd kell elmesélnem ezt és azt is, és most ez is ennek az ideje.
Egy márciusi napon születtem meg, apa nélkül, hisz anyám nem volt férjnél. Azt hitte nem lehet gyereke, s én is csak ahogy a nagyiék nevezték, mirelit apától származok. Anya szerint, okos ember. Szerinte tőle örököltem az eszemet. De ezt már egy csomószor elmondta nekem, s annyira nem is hittem neki. Nem éreztem magam okosnak, bár talán egy kicsit, hisz elvégre már az óvodában is kimagasló eredményeket értem el. Nyelvtanulást már ott kezdtem el, és egész jól boldogultam vele. Tanulni és tanulni, hogy lehessen belőlem valaki. Persze anyám Veronica, és a nagyiék is nagyon büszkék voltak rám. Nem, azért nem kell félre érteni, nem vagyok zseni, csak szeretek tanulni, s nagyon sok gyerek ezért hülyének is nézett. Jó persze nem is csodálkozom rajta, hisz elvégre ilyenkor játszani kell, nem azon gondolkodni, hogyan működik a számítógép, miket tudok megnézni rajta, mivel tudom elfoglalni magam.
Mikor hat éves voltam, édesanyám beíratott az iskolába, s nagyon sokáig a nagyiék jártak értem a suliba, mert nem akarták hogy eltűnjek. Bár London nem az a hely, ahol történnének ilyen dolgok.
Mikor egy kirándulás alkalmával ellátogattunk a British Museumba, én egyből elmentem megnézni a régi gépeket, és persze a tanárnő ott is felejtett, mert én még nem voltam olyan nagy, hogy észre lehessen venni, ha épp állok egy tartó urna előtt. Anya nagyon mérges lett, veszekedett vagy 2 órán keresztül a tanárnővel, hogy mégis hogy volt erre képes, ő meg csak mentegetőzött, de én kiálltam mellette, s mindent magamra vállaltam. Azt mondtam neki, én nem szóltam, hogy hova megyek, miközben a tanárnő is jól tudta, hogy én bizony szóltam neki, hogy elmegyek onnan. Bár, talán így utólag visszagondolva, túlságosan is kedves voltam hozzá. Megbántam, hisz sosem volt hozzám kedves. Én mégis jó fiú voltam, kedvesen viselkedtem vele, egészen addig, míg abba a suliba jártam.
Anya szeme fénye voltam, az ő kisfia, aki nem keveredhet bajba, mert jól tanult, s tudta mit szabad és mit nem. Még a széltől is óvott volna, hogyha nincsenek a nagyiék, és nem visznek el vidékre. London nyüzsgése után, felüdülés volt olyan helyre menni, ahol lovak rohangálnak, és kecskék versengenek a friss zöldért. Ez akkor tájban volt, mikor anyukám bekerült a kórházba egy nagyobb műtétre. Én nagyon féltettem, minden percet vele akartam tölteni, de a nagyiék azt mondták, kicsi vagyok még, nem lehetek folyton mellette. Én mégis ragaszkodtam hozzá, hisz nekem csak ő volt. Nem volt másom, és én voltam a férfi a házban. Nekem kellett vigyáznom rá, s ez fordítva is így volt.
Mikor meglátogattuk őt a nagyiékkal, én el sem akartam jönni tőle, de szegény nagyon gyenge volt, és az orvosok azt mondták, hagyjuk őt pihenni. Olyan rossz érzésem volt, hogy nem akartam visszamenni a nagyiékhoz. Haza akartam menni, otthon lenni, anya ágyában aludni, hogy a lehető legközelebb legyek hozzá. Szerintem ez egy 10 éves gyerektől el is várható, s nem az, hogy egyből rohanni akarjon játszani, mert ő unatkozik. Én csupán csak aggódtam. Nem akartam hogy baja legyen anyukámnak, és mikor közöltem a nagyiékkal, hogy én otthon fogok aludni, anya ágyában, ők megértően bele egyeztek.
Másnap telefonáltak, hogy anya jobban van, s lehet őt haza hozni. Rettentően boldog voltam, és akkor elhatároztam, hogy még jobb leszek! Még jobban fogok tanulni, és még több mindent elkövetek annak érdekében hogy ő büszke lehessen rám.
14 éves koromban, anya a nagyiék halála után, eladta a házunkat, közölte, Amerikába fogunk költözni. Nem örültem neki, hisz minden barátunk ott lakott, s nekem az iskolám is itt volt, és féltem, egy iskola váltás, csak rontana a jegyeimen, és azon, amit felállítottam magamban.
Hisz Amerikában másabbak az emberek. Teljesen máshogy viselkednek, nem úgy, ahogyan otthon nálunk Londonban. Ott a magam korú fiúk, már bandáznak, és mindezek mellett még drogoznak is. De hogy New York-ban mi a helyzet, azt nem tudtam.
Anya félt is egy kicsit, hogy majd én is ebbe a társaságba fogok bele keveredni, de idővel kiderült, alaptalan volt a félelme, hisz én megmaradtam olyannak, mint amilyen voltam. A tökéletes jó gyereknek, akit 17 éves korában utolért a szerelem. Egy szép lányt kedveltem meg, s rettentően belezúgtam. Vettem neki mindent amit csak kért, s még részmunkaidőben egy kávézóban is dolgoztam, csak azért, hogy a tenyeremen hordozhassam őt. Kész lettem volna, akár még feleségül is elvenni, ha elvégeztem a főiskolát, és az egyetemet is, de ő nem így gondolta. Egy napon közölte velem, nincs már rám szüksége, s elmúlt a szerelem amit irántam érzett, én meg, mint valami kislány, panaszkodtam anyámnak a konyhában.
Ő adott nekem egy bögreforró csokit, és akkor mondta először, hogy mennyire romantikus vagyok, és milyen nagyra becsült volna akkoriban egy ilyen fiút, mint amilyen én vagyok. Vígasztalt, hogy majd találok nála ezerszer jobbat is, s én hittem neki.
Hogy enyhüljön az űr, amit Miranda elvesztése okozott bennem, anyuval vettünk két kutyát. Az egyik a Raver, a másik pedig a Max nevet kapta. Azóta már öregek lettek, de én még mindig nagyon szeretem őket.
Most hogy a sulis éveknek vége, még otthon lakom, hisz közel van a munkahelyem, és kell aki vigyázzon anyára, s besegítsen neki a boltban néha, amit nyitottunk. Persze már nem voltam annyira jó fiú, de mindig lehetett rám számítani, és a suli mellett, még mindig dolgoztam. Miranda után nem volt más barátnőm. Egyszerűen nem volt rá szükségem, mikor ott voltam anyámnak, ki már elég idős ahhoz, és betegeskedő, hogy segítenem kelljen neki. Most egy kocsira spórolok. Akarok végre venni egy autót, hogy ne csak a jogosítványom legyen meg, hanem kocsi is hozzá, ami enyém, és nem az édesanyámé.
[color=darkred]Erre figyel a Staff leginkább ebből szűrjük ki a semmit mondó karakterlapokat! Ez 25 mondatból álljon.