Dr Richard Price ~ New York City Polgármestere

Magabiztos fellépés, határozott döntések, eszes, racionális gondolkodásmód, talpraesett üzletszervezés, család centrikus életvitel. Ezek a szavak jellemzik leginkább Dr Price-t. Ő mindig a társaság középpontja, sosem marad ki a fontos dolgokból, precízen intézi, üzleti ügyeit és gondosan ápolja társadalmi elhelyezkedését. Mindig csak egy picit feljebb törni. Munkájában nem ismer könyörületet, de otthon kezesbárányként viselkedik. Legfontosabb számára a család, a gyerekek, az üzleti ügyei mindig a családja után kapnak csak helyet.
Dr Richard Price nem szavával tűnik ki a tömegből, bár tény, hogy azzal jeleskedik elsőként, de egyedi külseje is érdemel néhány szót.
Bár arcát megtámadta a vénség egy igen zavaró velejárója, a ránc, így is látszanak markáns, ifjúságot idéző, helyes vonásai. Testes, izmos ember és meglehetősen magas. A szeme égszínkék, és rövidre nyírt haja csokoládébarna.

New York a Nagy Alma, ahogy hívni szokták. Én már túl régen ismerem, hogy higgyek a tündérmesékben. Ez a gyümölcs ugyanis rothad. Mégpedig a magházig. Akik csak a város napfényes oldalát ismerik, azok sosem kapnak erről igazi képet, de az ilyen élethez bizony pénzre van szükség. Nem is kevésre. Én tudom milyen a gettók világa is. A narkótanyák környékén tengődő lesoványodott, lázban égő szemű nyomorultakat is láttam, akik egy reménytelen élet elől menekülnek a szerhez, miközben odahaza a párjuk várja őket, aki heti 60 órát melózik 3 műszakban valami lepratelepen, csak hogy az előbb említett felső osztály tagjai boldog tudatlanságban élhessék az életüket. Csak tudjátok mit? Nagy ívben teszek a csövesekre, meg a szegényekre, a narkósokra meg a árva kölykökre. Választások előtt odahajítok pár gumicsontot, csak hogy nyerhessek legközelebb is, de engem a felső tízezer tagjai pénzelnek, nekem az ő talpukat kell nyalni. Na persze nem nyilvánosan. Tudom miként szóljak az egyszerű népekhez, ezért vagyok a posztomon, ezért vagyok sokkal többre képes mint a legtöbb pénzeszsák. Szeretem-e mindezt? Nem, de jövedelmező. Ez az, ami igazán számít. Na persze egy ilyen életet regenerálni is kell, különben már rég megszűntem volna embernek lenni, esetleg idegösszeroppanást kaptam volna. Szeretek kikapcsolódni is. Szeretem a baseballt, a kosárlabdát, az európai focit, igaz ma már főleg csak tv-ben. A félédes és édes borokat, a kubai szivart, a pergős country, a rockabilly, vagy éppen a rock opera jellegű zenéket, a vígjátékokat és persze egy jó masszázst sem utasítok vissza egy szalonban, az én koromban egyre inkább megjelenik már sajnos az izomfáradtság. Mindenem a társasági viselkedés és az elegancia, ebből sosem engedek.

Félretettem a napilapot, amit a reggeli omletthez olvastam. Sajnos az irodában nincs idő ilyen világi hívságokra, de szeretek képben lenni minden téren, még mielőtt a sajtósom belekezd a tálalásába, ezért rendszeresen fel szoktam készülni előre a fontosabb cikkekből. Általában, de nem ma. Most az én gondolataim is elkalandoztak kissé, ami nem szokásom, de hát ahogy öregszik az ember egyre hajlamosabbá válik a múltba tekintgetésre. Különösen évfordulókon. Ma 21 éve vesztettem el édesapámat. Vajon büszke lenne mindarra, amit a fia elért? Nem tudhatom. Kemény ember volt, az biztos. Eredetileg bányász, kedvenc dalát olykor még magam is dúdolom, noha magam is tisztában vagyok vele, ez komoly cinizmus a részemről. Mindegy. Ledolgozott egy egész életet és nem vitte semmire. Pedig egy jobb élet reményében jött el ide, az USA-ba, még amikor 5 éves voltam. 1957-ben. Keresztül kellett szöknie a vasfüggönyön egy kölyökkel a kocsiban. Régi teherkocsi volt, jó adag építési sittet raktak a platóra, az meg is fogta a határőrök lőszereit. Hiába, a hidegháború közepén voltunk akkoriban. Sikerült neki. Kivándorolt, de sokkal több a Nagy Almában sem várta mint odahaza. Gyárban helyezkedett el, 25 év alatt gépbeállító is lett belőle, közben nézhette, amint a felesége lassan elsorvad, mert sosem volt pénzünk a drágább gyógykezelésre. Nekem viszont mindent megadott, hogy olyan életet élhessek, ami neki nem adatott meg. Éltem a lehetőséggel azt hiszem. Legalábbis nagyon remélem.
Előttem mindig példaként állt az élete. Példa, de nem csupán követendő. Tisztességes, becsületes ember volt édesapám, de épp emiatt alig tudott megélni. Én jogi egyetemre mentem. Mindent megtettem, hogy a lehető legjobb érdemjegyeket szerezzem, a legnagyobb ösztöndíjat. Addigra apám már súlyos beteg volt, de túlórák tucatjait vállalta el, hogy ne kelljen otthagynom az egyetemet. Végül aláírtam jómagam is a sereghez 5 évre, mert így legalább fedezte a U.S. Army a maradék időre a tanulmányi költségeket. Az utolsó 2 évre mentem Vietnámba, 1973-75 között. Ronda világ volt ott, nekem nem a neheze jutott szerencsére, frontvonalba csak Saigonban kerültem. Nem sok mindenre emlékszem belőle, csak képek maradtak meg, nem egybefüggő események. Ma sem szívesen mesélek a napalmtól összeégett testek szagáról és a kezeim között haldokló bajtársak tekintetéről. Hiába, akinek nem aranyból volt a bölcsője is, az akkoriban még sokat megtett egy jobb életért. 1977-ben diplomáztam és 1979-ben kezdtem meg az ügyvédi munkát. Nem voltam különösebb nagykutya, de azért zugügyvédnek sem mondhatom magam. Tudtam gondoskodni édesapámról, aki akkoriban már a rokkantnyugdíján tengődött volna, ha nincs viszonylag tisztességes keresetem. Akkoriban ismertem meg Clairet. Gépíró volt a bíróságon, hamar összemelegedtünk, amiből végül házasság lett. 1980-ban léptem be a republikánus pártba, akkor még naiv, világmegváltó tervekkel. Na persze én is hamar megismertem a politika árnyékosabb oldalát. Nagyon hamar... Először csak finom megjegyzések persze, miszerint a párt sokkal tartozik X úr anyagi támogatásáért a kampányban, neki sokat jelentene, ha mégis megszavazná az önkormányzat ezt a kis szemétszállítási áremelést, stb. Értettem a szép szóból, így hamar emelkedett a csillagom. A különféle bizottságokban már nyíltan korrumpálódtam, főleg a környezetvédelmiben ülve intézhettem el sokszor egy-egy ellenőrzés elmaradását, vagy éppen rendkívüli kiszállást politikai ellenfelek érdekeltségi körébe tartozó üzemekbe. Sok ember bizalmával éltem vissza akkoriban, sokakat árultam el és ha lehetséges egyáltalán még több üzletember/asszony cipőtalpát nyaltam fényesre. Nem érdekelt. Megszülettek ikergyermekeink, a két gyönyörű kislányom. Én nem olyan életet akartam nekik biztosítani, amit egy tisztességes politikus adhat. A tisztességes ember ugyanis a politika világában legfeljebb kopogtató cédula gyűjtőig viszi. Nem. Tanultam apám példáján. Többet, mint sokan hinnék.
Felálltam az asztaltól, felvettem a kabátom és aktatáskám. Kora reggel volt. Halkan benyitottam a szobákba, vetettem még egy pillantást azokra, akikért dolgozom. Akikért rég zálogba csaptam a becsületem, ott is felejtettem valahol és akikért a lelkemet is eladnám, ha úgy adódik. Békésen aludtak mindannyian. Mosolyogva léptem ki a ház kapuján, majd elővadásztam a belső zsebemből a mobiltelefonomat és felhívtam a titkáromat:
- Mr Parker, 15 percen belül az irodában vagyok - közöltem immár a legkisebb pozitív felhang nélkül, abszolút hivatalos hangon. - Ha nem vár az íróasztalomon a költségvetési tervezet a laktanya ügyében, akkor legyen szíves megírni addig az elbocsájtásáról szóló hivatalos végzést. Az a projekt nagyon fontos, nem tűrök el további késlekedést. ... Ne mentegetőzzön, örüljön, hogy megcsinálta, téma lezárva. Van megbeszélve délutánra találkozó? ... Igen, értem. A divatdiktátort vegye előre, az ő ügyét egyszerű elintéznem és nem hagyhatom figyelmen kívül az eddigi "kedvességét" irányomban. A banki fejes ráér. Amúgy is a demokratákat támogatta a kampányban, had izzadjon egy kicsit. Igen, úton vagyok, visszhall.
Bevágódtam a kocsiba és gázt adtam. Újabb nap a hivatalban.