Futó ösvény

A következő éjszakán, álmodtam ugyanarról az utcáról:
Miután a koppanást követő félelmemet sikerül csillapítani, tovább lépdelek a sötététségbe burkolózott utca járdáján. Igyekszem minél nyugodtabb állapotba kerülni, de váratlanul valaki egy elég erő teljeset taszít a hátamon. Alig bírom megtartani egyensúlyomat, de valahogy sikerül, mikor megérzem a második, aztán a harmadik lökés erejét. Ha az első kettő lökést ki is bírtam tanyázás nélkül, a harmadikat már nem sikerült olyan jól hárítanom. Előrebukom és egy pillanatig azt hiszem, hogy mindjárt megkóstolom a járda macskaköves burkolata alkotta pástétomot, de végül is sikerül visszanyernem az egyensúlyomat, megmentve magamat a hasra esés kivételes érzéseitől. Gyorsan hátrafordulok, de nem kis meghökkenésemre, megint csak a kihalt utcát látom és pár autót, amiket az útszélére parkoltak le. Jobbra fordulok, majd balra, benézek a mellettem lévő ház kertjébe, de semmi.
Mondanom sem kell, hogy most már aztán tényleg félek. Nem vagyok egy félős ember, de ez már tényleg sok. Először a kialvó lámpák, aztán az a cipőkoppanás, most meg láthatatlan emberek lökdösnek. Hogyan történhet meg mindez egy éjszakán? Nem létezhet olyan ember vagy állat, ami olyan gyors, hogy miután meglökött egy férfit, elszaladjon, úgy, hogy az ne vegye észre. „Ez lehetetlen…”- mondom magamban, de tudom, hogy ez csak a tudatom véleménye. Belül érzem, hogy itt valami természetfeletti, valami paranormális történik, ami valószínűleg más körülmények között nagyon érdekelne, de most valahogy nem nagyon vonzódom a nyomozás gondolatához.
Még jobban gyorsítok lépteimen, már majdnem hogy futok. Egyre beljebb nyomulok az utca homályába és reménykedem, hogy a következő kanyarban már ott a vége és kiérek megint a főútra, onnan aztán egyenesen haza és vége az álomnak.
Óriási mosoly húzódik az arcomra amikor azt mondja, hogy eljön velem vacsorázni.
-Király, hazavihetlek?Kérdeztem és ha beleegyezik, akkor megfogom a kezét és kisétálok a piros sportkocsimhoz, kinyitom neki az ajtót, majd én is beszállok, és hazaviszem. Majd én is hazamegyek letusolok, majd átöltözök.

Amikor először féltem:
Nyomasztó érzés, egy olyan utcán sétálgatni, ahol senki nincsen rajtad kívül és a saját lépteiden kívül nem kéne hallanod más hangot, de mégis hallasz. Az már csak hab a tortán, mikor nem sokkal mögötted égnek ki az utcalámpák, ezzel teljesen besötétítve az egész környéket. Ilyen idegesítő helyzetben találtam én is magamat, mikor befordultam a főútról ebbe a kis mellékutcába, több nyugalmat remélve a sétálgatáshoz. Sajnos hamar rá kellett jönnöm, hogy ezzel inkább csak magam alatt fűrészeltem a fát.
Körülbelül éjfél lehetett, mikor úgy döntöttem, hogy elmegyek kicsit sétálni, abban a reményben, hogy kilométer hiányos állapotomon sikerül javítanom. Ashley ma későn jött haza. Ahogy benyitott az ajtón, csak egy pillanatra állt meg köszönteni engem egy csókkal és máris ment tovább egyenesen a hálószobába aludni. Semmi kedvem nem volt még utána menni, bármennyire is vonzott a gondolat, így hát felkaptam gyorsan egy melegítőt, szóltam a lánynak, hogy elmegyek és kiléptem a ház ajtaján.
Egy ideig a külvárosban sétálgattam, elmerülve gondolataimban, majd rátértem a főútra és onnan erre az istenverte utcára. A környéken nem volt senki rajtam kívül. Az út menti házak ablakai sötéten meredtek felém, csupán néhány lakásból szűrődött át némi kis világosság, amit én hirtelen egy bekapcsolva hagyott tévé fényének tulajdonítottam.
Egy magasabb ház alatt sétálok el, mikor is furcsa hangokat hallok a hátam mögül. Hirtelenjében, a hangról egy leugró ember cipője által keltett koppanásra asszociálok, de ahogy megállok, és hátra fordulok, hogy megnézzem mi okozta a neszt, semmi mozgót sem találok. Nem vagyok egy könnyen ijedős ember, de szerény véleményem szerint, mindenki maga alá piszkítana, mikor egyedül sétálgat, éjnek idején, egy sötét, kihalt utcában és a háta mögött házról leugráló alakok cipőjének koppanását hallja. Igyekszem megőrizni a hideg véremet, ami nem megy túl könnyen, de azért sikerül. Gyorsan elkönyvelem magamban az egész dolgot képzelődésnek és újra elindulok előre.
Igyekszem gondolataimat Ashley és a könyvem felé terelni, több, s kevesebb sikerrel. „Ha most hirtelen valaki sikít egyet én biztos, hogy menten összesz*rom magamat.”- mondom magamnak, némileg enyhítve a feszültségemen. De utána semmi nem történt hazamentem, és lefeküdtem aludni, másnap szakítottunk Ashleyyel.
A csók közben megfogom a derekát, és még közelebb húzom, majd amikor befejeztük a csókot ránézek.
- Eljössz velem vacsorázni?

- Meg fogom hidd el. Mosolyogtam rá. Emlékszem amikor egy ismeretlen lánytól kaptam üzenetet:
A házban teljes csend uralkodott. Szeretem ezt a féle hallgatást, ezt a fajta nyugalmat. Pont ilyen csöndre van szükségem, mikor dolgozok. Az egyetlenegy hang, amit ilyenkor el tudok viselni az a madárcsicsergés, amely behallatszik a nyitott ablakokon és az a csendes, nyugtató zene, amit hallgatok könyvírás közben.
Úgy négy óra táján járhatott az idő, mikor Ashley elindult pár barátnőjével kempingezni két-három napra. Szerettem volna én is menni, de azt mondták, hogy ez csajos program és bírjak ki pár napot Ashley nélkül. Még adtam egy búcsúcsókot a lánynak indulás előtt, aztán beszállt ő is az autóba és elmentek. Ekkor visszamentem a házba és egy ideig a kanapén hanyatt fekve bámultam a plafont. Aztán úgy döntöttem, hogy leülök egy kicsit gépelni és könyvet írni.
A billentyűk lenyomásának néha már-már idegesítő hangja betöltötte dolgozószobámat. Ott ültem egy nagy, hátradöntött bőrszékben, ölemben a laptoppal, mikor is egy éles hang kizökkentett a nagy könyvírásból. A telefonom hangja volt ez és azt jelezte, hogy üzenetet kaptam. Letettem az asztalra a gépet és rámentettem egyet a dokumentumra, aztán feltápászkodtam a kényelmes bőrfotelből és nekiindultam megkeresni a telefont. Némi idő elteltével meg is leltem azt, az egyik polcon. Fogalmam sem volt róla, hogy mikor vagy hogyan került oda, de jelenleg nem is nagyon érdekelt. Megnyitottam az Sms-t egy ismeretlen számról küldték, az állt benne, hogy menyek le a kedvenc kávézómba, lementem és egy ismeretlen lány plusz két fotós elkezdet fényképzeni, és akkor döntöttem el, hogy utálni fogom a fotósokat. És most itt vagyok Anoraval a parkba. Amikor végig simított az arcomon, akkor megfogtam a kezét és közelebb húztam magamhoz, majd a szemébe néztem és megcsókoltam.

- Nekik semmi köze az életemhez! Ne nyújtogasd mert leharapom szépségem. Mosolygok rá, majd amikor behúz a bokorba és megfogja a kezem, egy picit közelebb húzom magamhoz, majd felháborodok, és amikor elment a fotós, akkor kihúzom őt a bokorból.
-Nem igaz, hogy az embernek nincs magán élete, minden mozdulatát figyelik. Mondom és elégé fel vagyok háborodva, nem igaz, hogy az ember minden meg mozdulását, csoda, hogy már azt nem fényképezik le, hogy wc-n van.

-Hát nagyon szívesen.*Mondom még mindig komolyan, majd amikor elmondja egyetértően bólintok.
-Az nem jó ha lógsz, de az jó, hogy eljöttél tőlük, én például nem cigizek, nem drogozok csak néha napján iszok, de az is ritka, én elítélem a drogot és a cigarettát, szerintem az a két legundorítóbb dolog a világon. Mondom mosolyogva, majd amikor azt mondja, hogy csak simán John vagyok rávigyorgok majd amikor behúz a bokorba kérdően ránézek, de bólintok, és egy kicsit megfogom a kezét, hogy megnyugtassam, majd ha megengedi, hogy megszólaljak akkor ránézek.
-Ki jött?