Central parki játszótér

Tristan and Courtney

- Nincs szükségem mások elvárásaira. - motyogtam halkan szavat adva gondolataimnak. - Káromkodj, ha jól esik. Csak a társaságomban hagyd abba, mert én nem bírom elviselni. - kötöttem az ebet a karóhoz. Nem szoktam meg, hogy valami nem úgy alakul, ahogy én akarom. Ha mondok valamit, akkor körülbelül húsz alkalmazottam repül a segítségemre.
Egy picit megijedtem, amikor nagyon közel hajolt hozzám és már készítettem a tenyeremet, hogy behúzzak neki egyet, de végülis csak a homlokomra adott egy puszit. Ebbe még nem halok bele. Mikor eltávolodott megint alaposan körbenéztem. Ki vagyok élezve a paparazzikra, biztosan észrevenném ha figyelnének.
Váratlanul Tristan átkarolta a hátam és elkezdett elirányítani a játszótérről. Gus, a füves haverja jött mellettünk, én pedig azt hittem mindjárt megőrülök. Először is kész voltam lerúgni mind a kettő fejét, amiért isten tudja hova vezetnek itt szótlanul, majd az arcom elé rakva a kezem próbáltam takargatni magam. Tristan szerencsére idejében kapcsolt és rám terítette Gus undorító dzsekijét és a tetejébe még a kutyanyálas, össze-visszaszaggatott pólóját is a derekam köré tekerte. Valószínűleg úgy néztem ki, mint egy csöves, de mikor Gus és Tristan nagyon gyatrán próbált imitálni egy francia divattervezőt, azt hittem meghalok a röhögésben.
Sokkal rosszabbul éreztem magam ezekben az ízléstelen rongyokban, mint egy húszcentis, lábtörő magassarkúban, mert tisztában voltam vele, hogy rosszul festek. A ruháim azt a célt szolgálták, hogy merjek önbizalommal, határozottan viselkedni, de, amint mást viselek úgy érzem magam, mint egy kiközösített okostojás a matematika szakról. Rémes érzés.
- Hozzád? Mármint most? - egy kicsit feszült lettem, amikor közölte, hogy ha akarom, ha nem el kell látogatnom a lakásába. Nekem napirendem van, súlyosan időhöz kötött és az órám szerint halál pontosan tíz percem van beérkezni a magánorvosomhoz. - De nekem muszáj elmennem az orvosom. - makogtam, de közben tartottam a lépést a két félmeztelen férfival. Erre a gondolatra még jobban a fejembe húztam a dzsekit. - Napi fél óra, ha kihagyom végem van. - Természetesen nem az orvos miatt, hiszen ő nem fog leszúrni engem, hogy is tehetné?! Hanem magam miatt volt szükségem a napi kezelésekre. Mindenféle relaxációs kezelést kapok a stresszre a paparazzik miatt miegyebek, és folyamatos megfigyelésen vagyok, nehogy visszaessek az anorexiába.
Az utolsó megjegyzésén nagyot nevettem és bár rettegtem felrúgni a napi ütemtervemet tovább lépdeltem mellette. Híres régész, talált egy értékes frigyládát és van rá pénze, hogy eldobjon 2 millió dollárt egy nőért, akit alig ismer. Gonosz mosoly jelent meg a dzseki alá rejtett arcomon. Hiába hoznak ki belőlem megbánást, ellágyulást egy kis időre, ez nem én vagyok. Én egy Moore lány vagyok, anyatejjel szívtam magamba a rosszindulatúságot és mestere vagyok mások kijátszásában és kihasználásában. Nem tehetek róla, ezt élvezem.
- Rendben, most elmegyek, de még a héten megnézed a divatházamat. - a gonosz mosoly eltűnt az arcomról. Helyette egy tökéletes színészi vigyor és egy ártatlan tekintet maradt csak.

Tristan and Courtney

De mi van velem? Nekem nincs szükségem senki szánalmára, vigasz sem kell. Az emberek kétszínűek, ha sajnálnak általában kárörvendenek és csak azért vigasztalnak, hogy tartozzanak nekik. Én nem szeretek senkinek tartozni és egyébként sem sajnálok vagy vigasztalok meg senkit, akit nem szeretek teljes szívemből. Kevés olyan ember van, de nem is kell több.
Összevont szemöldökkel, félrehajtott fejjel hallgattam a mondandóját.
- Elvárod, hogy megértsem a haverodat. - motyogom fejcsóválva. - De te meg sem kísérled megérteni az én legjobb barátom. - utaltam itt a ruhákra, a tervezésre. - Egyszer majd el kell látogatnod a divatházamba. Abban a környezetben könnyebben megértenéd, hogy miért ez az egész életem. - mondtam, majd következő mondataira felkuncogtam, majd még jobban nevetni kezdtem, mikor kiskutya módjára lenyalta a kezem. Fintorogva elhúzódtam és gyanakodva körbenéztem. Annyira paranoiás kezdek lenni, hogy titokban, ezért is kezelésre járok az orvosomhoz.
- Ne nevess ki, de egyetlen egyszer ettem életemben hotdogot. - vigyorogtam a hotdog árus láttán. - Igen, az én életemben nem ez a normális viselkedés. Tíz perc ismertség után ilyen sokat elárulni magunkról. Ezzel sincs komolyabb baj, csak veszélyes, honnan veszed, hogy nem sorozatgyilkos vagyok, aki hónapokig követni fog, aztán egyik éjjel betör hozzád, hogy megöljön? - kérdeztem mosolyogva. Természetesen viccelődve tettem fel ezt a kérdést, de a lényege nem humoros. Én így közelítek az emberekhez, mindig gyanakodok, elméleteket gyártok, majd támadok, mielőtt engem támadnának. Már megszoktam, de egyáltalán nem gyűlölök így élni. - káromkodni nem káromkodok, jó lenne, ha te is leszoknál róla. Legalábbis egy nő társaságában hanyagolhatnád. - ontottam jó tanácsaimat. - A narancslevet elém hozzák gyakran kristálypohárban, mosogatni nem szoktam, de nem hiszem, hogy szeretek, de a fogkrémet én is a közepénél nyomom meg. - nevetgéltem. Tudtam, hogy megint meg fogom kapni a pénzes tyúk címet.
A következő mozdulata pedig nagyon meglepett. Valószínűleg látta, hogy még mindig nem tudtam teljesen összeszedni magam, ezért váratlanul átkarolt és magához húzott, majd a fülembe suttogott. Zavartan, bizonytalanul átkaroltam a hátát az egyik kezemmel és magamban bosszankodtam. Mitől lettem hirtelen ilyen határozatlan, bizonytalan? Mindig is dülledek az önbizalomtól és nem szoktam sem zavarban lenni, sem bizonytalanul cselekedni. Ha valamit csinálok mindig száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ezt kell tennem, ezt a karom, de most semmiben nem voltam biztos. Őrület...
- Semmi baj, jól vagyok, tényleg. - bizonygattam. Nem, nem, nem. Ez nem lehet igaz. Utálom, ha valaki rájön, mi a gyengém. Majdnem sírva fakadtam, amikor nyugtatgatni, vigasztalni kezdett. A gyengéimmel senki ne legyen tisztában, mert aki tudja, az árthat nekem, bármikor belém döfhet, mert tudja mivel árthat.
Az újságírós dolgon nagyon megdöbbentem és ijedten felpattantam mellőle a padról. Dühösen néztem a nőre és kész voltam fenyegetések áradatát zúdítani rá és porig alázni az egész játszótér előtt, nem érdekel mit kapok vissza és kitől. Utálom, ha a magánéletemben kotorásznak.
Azonban esélyem sem volt nekem leosztani a nőt, mert Tristan megtette helyettem, azért kijavítottam volna néhány eléggé megalázó mondattal, de nem volt rossz. Azonban innentől kezdve távolságtartóbbnak kell lennem. Mi van, ha nem csak ő volt az, aki meglátott?Istenem, mi történt ha lekapták, azt is ahogy Gus lekapott? Nekem végem. De akkor minden magazint beperelek New Yorkba.
És történt más is, amit ha egy kotnyeles újságíró lefotózott és mellé kitalál egy igen részletes kamu sztorit, elég jól megállja a helyét, mint új szerető. Nicholas, a szerelmem igaz nincsen az országba, mert három hónapja Ukrajnában forgat egy filmet, de azért ott is van internet és újságot is olvasnak az emberek. Nem tudok odarepülni, nincs arra időm, hogy magyarázkodjak neki.
- Köszönöm. - motyogtam összefonva a mellkasom előtt a két karom, felvéve olyasfajta védelmező felállást. Gyanakodva néztem körbe újra és újra. - Természetesen kifizetem az újságírót. - biztosítottam róla. Azért mégis rólam firkálta a cikket, nekem kell perkálnom neki. - Frigyláda? Furcsa, nem is hallottam róla. - ráncoltam össze a homlokom és érdeklődve néztem rá.

Tristan and Courtney

- Ez még semmi volt. Nem igazi sértés, csak egy ártatlan ténymegállapítás. - legyintettem, mikor Gus-t, a haverját védelmezte. Ugyan már, hiszen alig mondtam rá valami rosszat, ha igazán sértegetném, akkor az lényegesebben nagyobbat ütne.
És akkor visszatért az emlegetett szamár. Most, hogy megtudtam róla, hogy milliárdos gyógyító, kicsit változott a szememben és, ami engem is meglepett, hogy próbáltam még jobban elvonatkoztatni az első benyomástól és az undorító, primitív gesztusaitól, de nem ment túl jól. Ez az ember elért valamit az életben, mégsem használta fel, nem hasznosította a tudását öncélúan, csakis, hogy másokon segítsen. Ez dicséretes, de ugyanakkor ostobaság és naivság. Az élet nem erről szól, itt küzdeni kell. Én minden egyes nap keményen harcolok az elismerésért, a társadalmi helyzetemért és magamért, hogy mindig legyen valami számomra szórakoztató, abban, amit épp csinálok. Nem mindig könnyű ilyet találni, az biztos, de épp ezért hívják küzdelemnek. Furcsa, mert ezt így még soha nem vallottam be, magamnak sem. Gus is azt csinálja, amit szeret és boldognak tűnik, de furcsa.
Normális esetben, ha valaki oda akarja adni a visszajárót, visszautasítom, de úgy gondoltam, hogy ebben a helyzetben az lenne az illetlen, ha nem fogadnám el.
Örömteli mosollyal figyelmet a fagyizó gyermekeket, melyek közül a legtöbb már könyékig csokis volt. Egy-egy lány mozdulattal végigsimítottam azon apró kölykök fején, akik eljöttek mellettem és csillogó szemekkel érdeklődtem a fagyi minősége iránt. Természetesen a csokoládé volt a legfinomabb. Beletúrtam a hajamba és egy zsebkendőt elővéve guggoltam le az egyik páréves gyerkőchöz, hogy megtörölgessem a fagylaltos pofiját. Miközben tisztítgattam az arcát, sóhajtozva ábrándoztam arról, hogy nekem vajon milyen gyermekem születne? Biztosan olyan mély, barna szeme lenne, mint az enyém és valószínűleg örökölné a sovány testalkatomat is. De az is lehet, hogy velem ellentétben ő szőke lenne, égszínkék íriszekkel. Mindenhogy gyönyörű lenne.
- Nincs személyes összehasonlítási alapom. Sosem éltem átlagos életet. - sóhajtottam egyet, miközben felegyenesedtem. Biztos voltam benne, hogy a következő mondataimban a gazdag szüleimről tesz valamilyen megjegyzést. Ez azért mindig fájt egy kicsit akárkitől is hallom meg. Hiába érzem úgy, hogy sikerült kilépnem az édesapám árnyékából, mindig valaki felhántorgatja és ha nem lennék ilyen határozott és tudatos, abban, hogy felsőbb rendű vagyok, biztosan összeomlanék minden ilyen alkalommal. - Igen, boldog vagyok. Vannak és voltak nehéz pillanataim, de melyik életben nincsenek? Szeretem azt az életet, amilyet élek és szeretem azt, akivé váltam ebben az életben. És nem bánom, ha jönnek nehéz pillanatok, mert akkor derül ki, hogy mennyire élek boldogan, amikor le tudom győzni az akadályokat. Az pedig nagyon sok volt az én életemben is. - megint jött a ruhatéma. Fáradtan felsóhajtottam é különösen mérgesen néztem rá. Ma már többször szidja a szakmámat, a rongyaimat, hiába magyarázom, nem tud megérteni. Én pedig azt utálom a legjobban, ha a ruháimat szidják. - Nem szeretem ismételni magam. - ez így van. Ha egy alkalmazottam legfeljebb háromszor kérdezi meg ugyanazt megint, az kereshet új állást. - A ruháim nem csak a kinézetüktől válnak értékesekké és fontosakká számomra. Van, hogy a ruhaköltemény egy történetet mesél el, van amelyik érzéseket, gyakran megmutatja ki vagyok, mintha mesélne. - magyaráztam szenvedélyesen. - Van, aki könnyen tud beszélni magáról és az érzéseiről, de van, aki így tudja elmondani mit szeretne, ki ő, milyen érzelmek kavarodnak benne. Előfordul, hogy a tervező amatőr, teszem fel, egy gyermek. Tervez egy ruhát és mennyi mindent elárul róla, ha mondjuk piros színűre színezte, vagy még többet, ha feketére. - átéléssel magyaráztam neki tovább. Nem nagyon szoktam a művészetemről beszélni másnak, de most kényszert éreztem arra, hogy ezt mind megosszam vele. Nem tudom, miért, de valamiért azt akartam, hogy megértse a szenvedélyem tárgyát ez az idegen. - Vannak olyanok, akik kultúrákat újítottak meg ezzel a művészeti ággal. Vannak, akik bele is halnának, ha nem tervezhetnének tovább... - Na megint jön a gazdag vagy. béna vagy téma. Hamar kivégzem, mert meg sem próbálom kísérteni a lehetőséget, hogy megértsen ez ügyben. - Attól még, hogy gazdag, sznob, nagyképű vagy akármi is vagyok szerinted, na hülye az nem. Elég könnyen feltalálom magam és nem vagyok ijedős. Tehát a sivatag közepén ne úgy képzelj el, hogy márkás ruhában és tűsarkúban, négykézláb mászok és vízért könyörgök vagy a térerőt keresem. - motyogtam. A pénzem lesz a téma mindig?! -A pénz mellékes, itt épp hatalomról van szó. Állandó harcban állok valakivel az életemben, és a győzelemhez hatalom kell, a hatalomhoz pénz és ha tetszik, ha nem ez a természet és felsőbbrendű viselkedés, amivel én is rendelkezem. És tudom, hogy nem tetszik, sokaknak nem tetszik, de ez van. Nekem teljesen jó így. - a következő mondatánál tátva maradta szám. Tristan felhozta a tabutémát; a gyermekszülést. Két éve senki nem meri az ügyet megemlíteni előttem, mert tudják, hogy hogy esik nekem. Ő pedig még adja is alá a lovat. "Kevesebb vagy bármelyikük anyjánál..." Na ezt nem kellett volna. Ha tudná hányszor gyötört ez a szörnyű gondolat? Ha tudná, hogy ez a világon a legnagyobb félelmem? Másnál kevesebb lenni. Nekem a maximalizmus az alapelvem, mindenből. Óriási csalódás, hogy pont ebbe, ami az élet legfontosabb dolgai közé tartozik, abba vagyok egy nagy nulla. - Nagyra tartom magam, mert képes vagyok továbblépni. - motyogtam sírós hangon. A könnyek a szememben gyűltek össze, de nem hagytam, hogy kicsöppenjenek. - Sokan nem is tudnának élni azzal a tudattal, hogy fizikailag képtelenek megfoganni. Ez egy nő rémálma. Szerinted mekkora erő kell ehhez? Mekkora önbizalom? Ha nem lenne, akkor már össze törtem volna rég és nem lenne semmi az életemből. - Az alsó ajkam harapdáltam és remegő végtagokkal lesöpörtem a pad egy részét, hogy leülhessek rá. Az arcom a tenyerembe temettem, de nem hagytam sokáig ott pihenni, csak, amíg kipöttyen az a néhány csepp könny, ami titokban született meg a szememben. A hajamba túrtam és újra erőt vettem magamon, mint a múltkor egy ilyen rossz helyzetben, amikor megint felemlegették a selejtességemet. - Egyáltalán nem is érdekel téged sem a szakmám, sem a ruháim, sem más olyan ruha, aminek múltja, vagy története van. Ezért nem is fogod megérteni, mit jelent mondjuk egy kiközösített divatbolond fiúnak megkapni élete első Louis Vuitton táskáját, vagy, ha egy ifjú lány, aki minden reményét elvesztette az életben és már csak a divat maradt számára, ez az érzelemkifejezés, majd olvas egy ösztönző cikket az újságban, van, akiket végig kísér egész életükben és segíti, ha kell. Szép dolog, amit Gus tesz, igen, ő az igazi hős, de nem mondhatod rá, hogy csak varrás, amikor reményt, életerőt ad az embereknek a mindennapokhoz. Még azt is megkísérlem, hogy életet menthet. Csak egyszer olvass el egy Coco Chanel életrajzot, ez a nő, így holtan is, lelki erőt ad az olyanoknak, akik már első körben feladták volna.

Tristan and Courtney

Sokáig csak tátott szájjal álltam és mereven bámultam a távolodó férfit és a köré gyűlt gyermekcsoportot, majd ijedten a számhoz kaptam és dühösen meredten az itt maradt Tristanra, aki remekül mulatott rajtam.
- Ezt mégis, hogy képzelte? - fakadtam ki idegesen. Odamegy egy vadidegenhez és szájon csókolja? Túl sokat szívott, vagy, ami még jobban rá vallhat, hogy alapból is csak ennyi intelligenciája van. De megeshet, hogy csak néha van elérhető nő a közelében, és azt se tudja mit tegyen, ha valaki kedvesen szól hozzá. Márpedig én nem szeretem, ha valaki úgy érzi elérhető vagyok számára. Jobb, ha mindenki azt hiszi semmi esélye nálam, akik nagyon akarnak azok megküzdenek értem és ők érdemlik ki a szeretetemet, ami nem sokaknak jár ki. Sőt, majdnem senkinek. Nem könnyen bízok meg senkiben. Túl jól ismerem a világom undorító, manipulatív, pénz és hatalom éhes személyeit, velük nem érdemes leállni. Az olyanokkal, mint ők pedig teljesen egyértelmű okok miatt képtelen vagyok leállni. - Ha most nem lennék civilizált lény, óriási pofont kevernék le neked. - morogtam és kétségbeesettem törölgettem a szám. Félve körbenéztem, mint egy paranoiás, minden bokrot, minden fát átnéztem ezerszer. Ha valaki véletlenül megörökítette ezt a pillanatot, óriási társadalmi csúszás lesz a vége. Még az is szégyen, hogy egyáltalán ránézek és szóba állok vele, na de ez... Undorító.
Igazából még én sem értettem, hogy miért neki akarok pofont osztogatni, és nem az igazi tettesnek, de ő tűnt az értelmesebbiknek és hát azaz őrült kinézetű már lelépett így csak ő maradt és ő is teljesen megérdemelte volna a pofont a mostani szavai után.
- Megtennéd, hogy nem osztogatsz mindenféle csúfnévvel? Hidd el tudnék mondani én is sok sértő dolgot, de eddig még visszafogtam magam, szóval fejezd be, míg türelmes vagyok. - kértem egy flegma mosollyal. Igazából egy nagyon türelmetlen ember vagyok, annyira feleslegesnek éreztem egy ilyen idióta idegen miatt felidegesíteni magam, hogy inkább sajnálni kezdtem. - Milyen jól kitudod elemezni az emberek jellemét, néhány mozdulatból vagy gesztusból. - mondtam tettetett ámulattal. - Komolyan, mindjárt elájulok a tehetségedtől és azt kell mondjam majdnem mindent el is találtál. - mosolyogtam tovább. Szemem vészjóslóan csillogott. Senki nem beszélhet így velem. Ez a férfi még nem tudja kivel áll szemben. Azon a sok dolgon kívül még kiemelkedő tehetségem van az emberek porig alázásában és megsértésében. - Courtney Moore vagyok, pipa. - egy képzeletbeli pipát rajzoltam a levegőbe az ujjammal és minden szónál egy lépéssel közelebb léptem. - Felsőbbrendűnek képzelem magam, pipa. - újabb képzeletbeli pipa, újabb lépés felé. - Az is vagyok. - vontam vállat büszkén. - Én vagyok Courtney Moore, minden jó és rossz tulajdonságommal, amiket nem szégyellek, mert ezek tesznek azzá, aki vagyok. És lehet, hogy te nem kedveled Courtney-t, de nem is egy vadidegen véleménye számít. Ennyit tudsz rólam, de többet aligha. - sziszegtem újabb lépéssel közeledve felé. Végül alig választott el pár centi. Szúrósan néztem a szemébe. - Gratulálok neked és a haverodnak, ha ilyen életre vágytatok és megkaptátok. Szokták mondani, hogy nem ér semmit a pénz és a tudás, ha nincs az embernek igénye rá, hogy jobban éljen, mint az átlag. Oké, van, akinek ez az álma, de nekem más a fontos. - motyogtam halkan, halvány mosollyal. - Ne beszélj rólam úgy, mintha skizofrén lennék. Ez vagyok én és attól még, hogy néhány tulajdonságomat leszűrted a hírekből, vagy a mozdulataimból, nem fogsz ismerni engem. Nem tudod sem a múltam, sem a jelenem, a jövőmet pedig végképp nem. - félredöntöttem a fejem és csípőre tettem a kezem. - Az amerikai álom... Jóban lenni egy milliárdos, füves csövessel. - csóváltam meg a fejem rosszallóan, de a mosolyom nem lankadt. Inkább csak gúnyosabb lett.
Váratlanul egy egyenruhás diák jött oda hozzánk és a kutya megsimogatása után Trissel kezdett el beszélni. Igyekeztem leplezni a döbbenetem, mikor megtudtam, hogy ő egy egyetemi tanár. Először csodálat lett úrrá rajtam, majd tisztelet, de végül szánalom. Nagyon kedvesen beszélt a kis diákkal, aki remegett a félelemtől. Egy kicsit emlékeztetett magamra, meg is mosolyogtam. Én is így féltem és izgultam mindig, aztán természetesen kiváló lettem mindenből. A tanárokat pedig mindig is tiszteltem és felnéztem rájuk.
- Az illendőség úgy diktálja, hogy én is bemutatkozzak. - motyogtam, de azért vissza kellett fojtanom a nevetésem, amikor meghallottam, hogy ő beszél az etikettről. - Courtney Moore vagyok. - mosolyodtam el és már vártam, hogy megint beszóljon valamit. Összeszűkült szemekkel figyeltem az övéit és felkészültem rá, hogy visszaszóljak valami sértőbbet, ha az kéne.

Tristan and Courtney

Olyan kedves mosoly volt, elnéző, és közben mintha tudta volna minden egyes szavam, mintha ismert volna. De nem ismert és zavart, mert tudtam, hogy mit gondol, hogy miért mosolyog rám, úgy, mint egy csíntalan ötévesre, aki rossz fát tett a tűzre... Ezért nem szeretek ilyen emberekkel összetűzésbe keveredni. Ők nem ismernek, csak a sekélyes, goromba oldalamat látják, amit mutatok, amit már úgy megszoktam, mert ezt kell mutatnom, ha az akarok lenni, maradni, aki vagyok. És én nem bánom. Jó, néha sajnálom azokat, akiket jogtalanul megbántok, de istenem, ilyen az élet. Nekem is meg kellett dolgoznom azért, amim van. Hiába gazdag szülők gyermekeként jöttem a világra, az anyagiakon kívül számos dolgot magamnak kellett megszereznem. Több iskolát ki kellett járnom, a legkeményebbeket és mindig jelesre vizsgáztam. Egy divatház felépítése sem csak az anyagiakon múlik. Vágyni kell rá, meg kell tervezni és meg kell küzdeni érte. Lehet, hogy könnyebb volt nekem, mint másnak, de nekem sem hullott minden az ölembe. Ezért néznek le sokszor mások is. Ezért harcolok ilyen keményen, beszélek flegmán, undokul, mert megszoktam, hogy így kell harcolnom, hogy ne a gazdag szülők csemetéjét lássák bennem. Hiszen tehetséges vagyok az apám nélkül is, képes vagyok arra, amit minden nap tennem kell és semmi köze az anyagiakhoz.
- Ez csak egy kis homok. - motyogtam szemlesütve és a gyerekekhez fordultam mosolyogva. A szemükben öröm volt, az arcukon vigyor és a kezük tényleg tiszta kosz. De ők gyerekek. Nem tudom, miért viszonyulok máshogy a gyermekekhez, mint a felnőttekhez, de nekik sokkal több mindent elnézek és, úgy érzem, hogy el kell kényeztetnem, szeretnem kell őket. Talán, mert az ügyfeleim, és egyéb emberek a társasági körömből mind felnőttek, velük nehezebb jól kijönnöm, hiszen soha nem tudhatom, mikor kapom a döfést hátulról. Akármilyen jól kijövök egy felnőttel, mindig megvan az esélye, hogy az első szaftos sztori után rohan a bulvárhoz. A gyerekek pedig még tudatlanok és ezért ártatlanok is. Ők még kedvesek és csak jót akarnak mindenkinek.
Szerettem volna én is egy gyerkőcöt, de sajnos két éve kiderült, hogy meddőségem miatt ne is számítsak semmire. Nehéz volt az az időszak, amikor megtudtam. Szörnyen nehéz és továbblépni is borzalmas volt, hiszen ez nem csak egy apró tény, amit ma elfelejtek és holnap megoldódik, vagy lesz új dolog, ami segít felejteni. Ez a tény egész életem végéig kísérni fog. Sosem születhet gyermekem, annak ellenére sem, hogy mennyire szeretném őt. Annyira szeretném, mint még soha senkit és sokkal jobb anya lennék, mint az én szajha anyám.
Már nagyjából túl vagyok a dolog nehezebb részén, de még mindig rossz ilyen helyekre jönni, mint ez a játszótér, ahol hemzseg a sok, pirospozsgás arcú kölyök. Sírni volna kedvem azokban a helyzetekben, amikor a tetőtől-talpig koszos kisgyerek messziről odafut, majd bújik az édesanyjához. Ez azért is szomorú számomra, mert nekem soha nem volt ilyen pillanatom az anyámmal és nekem sem lesz ilyen a gyermekemmel, legalábbis vérszerintivel biztos nem.
Mély levegőt vettem, majd végigsimítottam az egyik izgatott ötéves gyermek arcán. Nem sírok, nem sírok. Kántáltam.
Hirtelen ért a kifakadása, de csöppet sem lepett meg, szinte már vártam, hogy ezeket a fejemhez vágja. Sosem teszi senki, de nem forgok olyan társaságban, ahol ez problémát jelentene. A felsőjét levette és a földre dobta, mire én körbenéztem nem-e látok egy újságírót fényképezőgéppel. Micsoda botrány lenne!
Miközben beszélt végig hozzám szólt, a szemembe, ami jól esett, mert sokan a mellemnek, vagy az egész testemnek szokták mondani a mondandójukat. Én pedig szintúgy a szemébe néztem végig. Hiába hagyta meztelenül, kidolgozott felsőtestét, ha egyszer a szeme úgy tartotta fogva az enyémet, mintha beszippantott volna. Farkasszemet néztem vele és a büszkeségem vesztettem volna el, ha én szakítom meg a szemkontaktust.
Olyan dolgokat mondott, amiken nem akartam elgondolkozni, mert még a végén arra jutok, hogy igaza van és nem akarom. Nem akarom azt hinni, hogy olyan rossz ember vagyok. Én csak harcolok a helyemért az életben, de közben teljesen önmagam vagyok, aki nem egy szar alak.
Az alsó ajkam erősen beharaptam, hogy visszatartsak mindenféle érzelemömlést és egy másodpercre a tenyerembe temettem az arcom, beletúrtam a hajamba, majd végül elővettem a pénztárcám és kivettem pár dollárt.
- Ott a sarkon van egy fagylaltos bódé. - intéztem a szavaim a hosszú hajú haverjának. - Megtennéd, hogy elviszed őket magaddal - mutattam a csöppségekre. - és veszel nekik pár gombócot? - kérdeztem mosolyogva. Furcsa volt őt nem magázni. Megszokás.
Az ajkam összecsücsörítettem és összefontam a karom a mellkason előtt.
- Tudom jól, hogy nem vehetem meg a szeretetüket. Valószínűleg sosem fogok találkozni velük és nem is ismerem őket, de láttad az örömöt az arcukba?! - motyogtam. - Persze, az is közrejátszott, hogy ne te adhasd az utolsó csapást, de hiába nem tudják ki vagyok, ezért a boldog arcért megéri nem? - ha már ő is kimondta az igazat, én miért ne? Úgy sem tehetem meg gyakran. - Nem a rongyok az értékek, hanem a múltjuk. Amiből lettek, akik mind dolgoztak rajta, akik megálmodták, nem csak egy új rongyot akartak csinálni. Egy álmot váltottak valóra. Esetenként pár rongy lehet egy élet műve. Van, aki új korszakot vezetett be, újított az egész világ kultúráján egy ronggyal. - ejtettem már ki gúnyosan a rongy szót, felszegett állal. - Ne ítélkezz rajtam, amíg nem ismersz. - tettem még hozzá nyugodt hangon.

Tristan and Courtney

Leginkább azért, mert szükségük van rám és ha szükségük van rám, én pedig segítek, akkor viszonzással tartoznak. És alig van annál jobb, ha valaki tartozik neked. Felemelő érzés, hogy mindig van kit zsarolnod és sosem leszel egyedül a szarban.
- Én csupán intelligensen próbáltam beszélni egy eddig primitív, kulturált embernek vélt... - nem akartam semmi olyat mondani, amivel magamat járatom le. Bár végülis mindegy. Nála jobban nem tudom leégetni magam, ha nagyon próbálkozom sem. Már az is óriási tüske a szememben, hogy engem nem ismert meg, vagy nem tette szóvá, hogy milyen csinos ruhát választottam. Még csak a sminkemet, vagy az új cipőmet dícsérte meg. Az én társaságomba így működik, hiába nem tetszik, szóvá tesszük egymás holmiait. Mert az illem így követeli. - valakivel. - legyintettem végül.
Egyértelműen nem tartozott az én társasági körömhöz. A neveltetésünk is valószínűleg teljesen más volt. Míg engem jó modorra neveltek, ő simán letegez egy vadidegen nőt, míg nekem eszembe sem jutott volna, hogy akármilyen kábítószerhez, fűhöz vagy egyéb tiltott dologhoz nyúljak, az ő társasága felől a fű tömény füstje csapott meg.
- Bár bevallom hibáztam, de hát én sem lehetek tökéletes. - sóhajtottam színpadiasan és újra és újra végigvizslattam a férfiak lezser, eléggé primitív öltözékét. Szeretem csak úgy kielemezni a környezetemben lévők ruháit, megjelenését. Hiába ez a szenvedélyem. Ez normális egy divattervezőtől. - Már ránézésre tudtam, hogy milyen reakciót kapok, de hát reménykedik az ember nem? - mosolyodtam el bájosan.
Teljesen felkészületlenül ért, amikor az 'aranyos' dögje támadást indított a vadonatúj trénerszettem ellen. A nyálas, nedves fejét a lábaim közé tolta, így összenyálazva a nadrágom.
- Átkozott... - morogtam mérgesen és elkezdtem eltüntetni a foltot. - Tudod te mennyibe kerül egy ilyen melegítő? Száz százalék pamut, tippelj mennyibe fog ez fájni neked? - kérdeztem mérgesen.
Dühösen a kutyára sandítottam. Már nem tűnt olyan aranyosnak, mint az előbb. Óriás, nyálas dög, ezért szeretem a kisebb kutyákat, amik csendesen elvannak magukkal és nem próbálják fellökni az embert.
- Ez egy közösségi terület. - magyaráztam végül mosolyt erőltetve az arcomra. A mosoly elengedhetetlen. Az áldozat még jobban megijed, vagy legalább feldühítem. - Gyengébbek kedvéért... Sok ember van itt. - mondtam szájbarágósan. - Nem mindenki kedveli az ilyen... zajokat. - kuncogtam, majd az egyik gyerekhez fordultam, akinél ott volt a gitár. - Nem rád értettem, édesem. Te sokkal szebben játszol. - mosolyogtam angyalian.
Ördögi vigyort villantottam a két férfira, majd még mindig őket nézve, megszólaltam, szavaimat a kölykökhöz intézve. - Ki szeretne pár gombóc finom, olasz fagyit ajándékba? - a szemem gonoszan csillogott és a hajam egy könnyű mozdulattal kibontottam a lófarokból, majd beletúrtam és elrendezgettem.
A gyerekek egyöntetűen egy hangos én kiabálásába kezdtek és a gitárt visszaadták a tulajdonosának.
- Téged is meghívnálak. - motyogom bájos mosollyal. - De félek, hogy nem bírkóznál meg a feladattal, hogy le ne edd a csodás felsőd.

Tristan and Courtney

A csésze tartalmát kiborítattam a csapba és rendesen leosztottam minden lazsálót. Hihetetlen, pár órára teszem ki a lábam és már megy a kavarodás. A varrónők semmit nem haladtak az alagsorban, a ruháimon egyetlen öltéssel nem lett több fejlődés és az a sok cukor... Az ízlésem nemcsak a művészetemre és az öltözködésre van kihegyezve, fél kilóméterről kiszagolok minden hibát, turpisságot. Sokszor hívtak már borsószem királylánynak, ezt inkább bóknak veszem, mint sértésnek. Szeretem, ha az emberek így gondolnak rám.
Az érzékeny, kifinomult ízlésem a nagymamámtól örököltem, ezért is vagyok rá nagyon büszke. Szegény meghalt pár éve és óriási fájdalom volt számomra, de az élet megy tovább. Mennie kell...
Divatházi gardróbomba belépve nagy rendre és tisztaságra leltem. Legalább itt tudják, mi a dolguk. Allergiás vagyok arra, ha a ruháim között nem látok rendet, ezt minden alkalmazottam tudja és tisztában vannak vele, hogy mindenki le lesz szúrva és meg lesz dolgoztatva az elkövetkezendő egy hónapban.
Sokan függőségnek és betegesnek tartják, hogy itt is tartok egy gardróbot, de ez lényegesen kisebb, mint a házamban és, mivel a nap legtöbb részét itt töltöm, itt indulok el találkozókra, itt kezdődik a napon, ezért fontos, hogy a testi-lelki támaszom, ami nekem a ruhatáram, mindig biztosan kéznél legyen.
Leváltottam a magassarkúmat egy márkás kék edzőcipőre és a szűk, vörös miniruhámat egy hozzá illő melegítőszettre. Hosszú barna hajamat lófarokba fogtam és frissítettem a sminkemen. Belenéztem az egészalakos, gyémántberakásos tükrömbe és elégedettem vizslattam végig minden porcikámat, itt-ott egy simítással, rendezgetéssel körítve. A melegítő tökéletesen passzolt vékony alakomra és a kék szín jól kiemelte a formás, szív alakú arcom közepén csillogó barna szemeimet.
Pár fújás Chanel parfüm még csöppent vékony nyakamra, aztán már indultam is a lift felé. A bejárati ajtó felé menet szembejött velem egy rakás lesütött szemű, félős alkalmazott, akik remegő hangon, csak egy "Viszlát Miss Moore"-t tudtak kinyögni, majd rohantak is tovább.
A divatházam előtt elkezdtem kocogni. Mindennap innen indulok és általában a Central Parkig megyek, ahol aztán lazítok egy kicsit, majd limuzint hívok és indulok az orvosomhoz. Igen, orvosomhoz kell járnom, ugyanis, sehogy máshogy nem engedik, hogy sportoljak, mint, hogy állandó orvosi vizsgálaton kell részt vennem. Nemrég hosszú ideig feküdtem kórházban anorexia gyanúval. Azóta persze kigyógyultam, de könnyen vissza lehet esni ebbe a betegségbe.
Körülbelül egy óra alatt értem le a Parkba és meg is álltam lepihenni egy padra a játszótér mellett. Alig ültem fél perce és múlott el a lihegésem, amikor meghallottam egy vacak gitárjátékot a mellettem lévő pad mellől. Nem nagyon vagyok otthon ezekben a szenny zenékben, de azt hiszem Ozzy Osbourne lehetett. Ilyet gitározni egy játszótér mellett...
Végigsimítottam a hajamon és a kezemmel igazítottam egy kicsit a sminkemen. Felálltam a padomról és a másik felé vettem az irányt, ahol egy félhosszú, barna hajú férfi gitározni próbált. Egy aranyos kutya ült mellette, kék jóllakott szemekkel nézett rám, nem tűnt agresszívnek.
- Uram, elnézést, hogy megzavarom... - kezdtem el bájos mosollyal. - Megtenné, hogy befejezi ezt a... - egy pillanatig nem találtam rá megfelelő szót. Az üljön ide ki gitározni, aki tud is... - zenélést? Egy csöppet zavaró. - jegyeztem meg továbbra is mosolyogva.
A hajam kisimítottam az arcomból és lenézően végigvizslattam az öltözékét. Talán a véremben van, hogyha összefutok ilyen emberekkel, minden vágyam megalázni és sértő beszólásokat dobálni felé. Tudom, hogy rossz szokás, de ez van. Courtney Moore vagyok, a híres divattervező, a gazdag és híres Mr Moore lánya vagyok. Megtehetem.
A mosolyom lankadatlan maradt, majd ellágyulva néztem le a kutyájára. Husky volt azt hiszem és egy cukorfalat.