Central park tava

Kicsit zűrős hetem van, hisz Anna keményen tartja az edzéseket, közben meg tanulnom is kell, hisz, hogy benne maradjak a csapatban annak komoly árai vannak. Főleg, hogy kitünő átlagom legyen. A többi nem is számít....annyira!
Talán pont ezért jöttem ide, hogy egy kicsit ki tudjam kapcsolni az agyam, hisz napi 24 órából 25 órát a tanulással + edzéssel töltök és keményen 1 perc pihenésre van időm. Persze ez túlzás meg minden, de néha tényleg úgy érzem, hogy... hogy jobb lenne ha ki lépnék a csapatból, mert nem tudom, hogy meddig bírom ezt az óriási nyomást. Természetesen nagyon nem akarok kilépni - főleg úgy, hogy Anna számít rám - és félek, hogy a kilépnék akkor a régi énem, amit egy iszonyatos vastag fal különíti el a mostani énemtől újra elő jönne.... el sem tudom és bele sem tudok képzelni, hogy mi történne akkor... egyszerűen akkor mindenki ÚJRA fájdalmat okozna nekem, ki használnának az emberek és még napestig sorolhatnám....
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben mikor neki megyek egy embernek és riadtan pillantok fel az ismerős arcra.
- Oh, jó napot Mr. Thomson!- feleltem egy kedves mosolyt súgárózva a férfi felé. - Igen, hallottam és el sem tudom képzelni, hogy milyen traumán mehet keresztül.- kezdtem a mondandómat és bele gondoltam a régi szép emlékekbe amiket Susan-al töltöttem. - Nekem is nagyon hiányzik! Sokáig fel sem fogtam, hogy el tűnt és nagyon sok ideig azt mondogattam magamnak, hogy nem, nem lehet. De aztán...- halkult el a hangom. - ...Nagy nehezen el fogadtam...- feleltem szinte némán. - Igen minden rendben van velünk és a suli is jól megy.- feleltem immár a padon ülve.

Ez a nap is úgy indult mint a többi. Egész reggel és délután kerestem a feleségem és a lányom persze a munkára is figyelnem kellett. Még az nap körülbelül este hétkor kimentem egy kicsit sétálni a Central park tóhoz, hogy kicsit kitisztítsam a fejemet és valami másra gondoljak. Néztem ahogyan a halak úszkálnak a vízben ahogy a vadkacsák repkednek, hallgattam a madárcsiripelést, behunytam a szemeimet és élveztem a pillanatot. Már öt perce álltam ott a hídon becsukott szemmel. Később amikor indulni akartam szembe jött velem Susan régi osztálytársa. Szia Dane! köszöntem neki. Jó újra látni téged ennyi idő után. Mondtam neki kedvesen. Hallottad, hogy Susant és a feleségemet elrabolták? A lány eléggé megváltozott, bár nem is csodálkozom körülbelül egy éve nem láttam őt amióta Susan és Emeline eltűntek. Hogy van a családod? Jól meg vagytok? Kérdeztem kicsit tudakozóan, mivel azt akartam, hogy biztonságban legyen hiszen ő volt Susan legjobb barátnője. Reméltem, hogy őket még nem rabolta ki senki mert egy hónappal ezelőtt szinte sorba járják a házakat és mindenkit kirabolnak. Úgy gondoltam ha Dane-nek haza kell mennie akkor inkább haza kísérem. Na és, hogy megy a suli? Közben sétáltgattunk és eközben leültünk egy padra