Az iskola bejárata

Tudtam, hogy igaza van. Tudom, hogy amit tettem, az, hogy elhagytam őt, egy ilyen csodálatos lányt, őrületesen nagy hiba volt a részemről. Soha nem lett volna szabad még csak fontolóra sem vennem az apja ajánlatát. az életem legrosszabb döntése volt, hogy akkor leléptem, de akkor még fogalmam sem volt, hogy a számomra legfontosabbat készülök magam mögött hagyni oly ostoba módon. Pedig őt nem érdekelte az, hogy szegény vagyok, még az sem, hogy előtte is másnak próbáltam mutatni magam, csak mert azt akartam, hogy ne utálja azt, ami valójában vagyok. Azt akartam, hogy ne utáljon engem. De nem is tette soha, sőt... még soha életemben nem találkoztam nála édesebb és csodásabb lánnyal. Csak túl hülye voltam akkor még ehhez az egészhez... annyira megijesztett az, hogy mennyire belezúgtam, hogy képtelen voltam már tiszta fejjel gondolkodni, csak az járt folyton a fejemben, hogy mi van akkor, ha ő nem úgy érez irántam, ahogy én érzek iránta. De most már mindez túl késő, elvesztettem. Vagy talán már akkor elveszítettem őt, miután csak úgy eltűntem mellőle. Megérdemlem, hogy gyűlöljön, ahogy megérdemlem minden csepp haragját irányomban és teljesen megértem, mert még én is utálom magam mindazért, amit vele tettem. Amiért annyi fájdalmat okoztam neki. Teljesen jogosan nem bír látni többé, és nem kényszeríthetem, hogy enyhüljön meg, ahogy a megbocsátását sincs jogom kérni, így aztán tényleg csak annyit tehettem, hogy tudatom vele, mennyire sajnálok mindent, még ha ez nem is gyógyír arra a fájdalomra, aminek én vagyok az okozója, és amiért egész életemben ostorozni fogom magam, mindaddig, míg egyszer fel nem dobom majd a talpam. Hülyeség volt visszajönnöd, Zack, ahogyan az is jó nagy hülyeség volt tőled, hogy ilyen felelőtlen módon feltéped a szívében a múlt sebeit, még nagyobb fájdalmat okozva neki ezzel, mint eddig, mindezt valószínűleg akkor, amikor már végre kezdett volna elfelejteni téged, és azt az egész elmebajt, ami veled kapcsolatos. Hát... csak gratulálni tudok magamnak. Ezt is rendesen megcsináltam! Bár már úgyis teljesen mindegy, most már úgysem mondhatok neki semmi olyat, amit egyébként ne tudna, szóval csak egy dolog maradt: hogy végleg elmenjek. Kisétáltam az életéből, nincs jogom a maradásra, mennem kell, és mivel megígértem neki, hogy amint meghallgatott, azt teszem, amit kér, már csak ez maradt hátra. Megkért, hogy menjek el, tehát így is teszek. Ezt kell tennem, tudom. Vagy talán mégsem? Mi a francért olyan büdösül nehéz ez az egész? Minél többet lépek, minél távolabb kerülök tőle, annál pocsékabb ez az érzés a mellkasomban. Olyan, mintha a tőrt, amit beleszúrtak, hogy átdöfjék vele a szívemet, elkezdték volna megforgatni bennem, csak, hogy még kínzóbb legyen a fájdalom. De akkor olyasmi történik, amire egyáltalán nem számítottam... futást hallok a hátam mögül, de nem állok meg, még csak meg sem fordulok. Egy pillanatra sem jut eszembe, hogy Anora az. Így aztán még inkább meglepődök, amikor megérzem magamon a kezét. Érzem, hogy belém karol, és én azonnal megtorpanok, mert amint megérint, tudom, hogy ő az. Amikor átölel, olyan lelkesen viszonozom az ölelését, hogy pár másodperc múlva a lány lábai, már centiméterekre a földtől lóg a levegőben, ahogy magamhoz szorítom életem egyetlen értelmét, és felemelem, csak, hogy még inkább érezhessem, nem álmodom. Ő az, itt van, és csak az enyém. Ki kell használnom a pillanatot, és én így is teszek. Egy percre sem vagyok hajlandó elengedni, még annyira se, hogy letegyem. Élvezem az arcomba hulló hajtincsek csiklandozását, a finom illatát, és a meleg érzést, ami teljesen eláraszt az ölelésétől. Azt hiszem, ennél boldogabb nem is lehetnék, mint most. Mikor eljut a tudatomig, mit mond a lány, az ölelést egy tized másodpercre sem számolva fel válaszolok neki, jóllehet szerintem már ő is tudja, mit fogok felelni.
- Soha többé, angyalkám, esküszöm!
Halkan beszélek, hogy csak ő hallja, de azért hangom magabiztos, csak, hogy éreztessem vele, komolyan is gondolom, amit mondok, és mostantól örökre vele maradok. Semmi sem távolíthat el mellőle. Semmi! Hallom, hogy sír, és szeretném valahogy megnyugtatni. szeretném újra látni a gyönyörűséges, angyali mosolyát. Szeretem őt, teljes szívemből. Ezen pedig már senki és semmi nem változtathat, soha többé.
Néhány perc után leteszem, csak, hogy újra láthassam az arcát, és letörölhessem a gyönyörű bőrén lecsorduló, csillogó könnycseppeket, de elereszteni még mindig nem vagyok hajlandó. Egyik kezemmel átkarolom a derekát, ezáltal szorosan magamhoz ölelve, míg másik az arcát simogatja, én pedig gyengéden megcsókolom, hogy azután őszintén belenézzek abba a varázslatosan szépséges szempárba.
- Szeretlek!

Nem igazán tudnám leírni, mit is érzek jelen pillanatban. Még soha életemben nem rettegtem annyira, hogy elveszítek valakit, mint őt. Márpedig sajnos nagyon közel vagyok hozzá, hacsak már meg nem történt. Nem várom, hogy ugyanúgy nézzen rám, mint azelőtt, azt hiszem, ez sosem fog megtörténni, de mégsem tudom, hogyan bírnám ki nélküle. Ő az egyetlen, aki mellett az vagyok, aki, és képtelen lennék ezt elengedni. Képtelen lennék elengedni őt. Csak nézem az arcát, nézem a szemeit, és közben arra gondolok: "Istenem, Zackary, hogy lehettél akkora marha, hogy elhagytad ezt a lányt?" Tényleg életem legnagyobb hibája volt az a pillanat, amikor mégis úgy határoztam, hogy elfogadom a pénzt az apjától. De nekem már nem kell a pénze. Nem érdekel, mit fog mondani, még ma visszajuttatom neki, mert nem hogy arra nem tudok ránézni, de még a tükörbe sem. Az sem érdekel, ha többé nem is lesz pénzem, az érzéseimet nem vásárolhatják meg. Főleg nem, ha ő róla van szó. Az, amit iránta érzek sosem fog megváltozni, ezt már tudom. Ha nem is látom többé, akkor is szeretni fogom, ezt pedig semmi nem teheti tönkre. A legkevésbé a pénz nem. Bárcsak... bárcsak elmondhatnám, mit is érzek iránta, de félő, már semmin sem változtatna az, ha elmondanám neki, hogy még mindig fontos nekem. Mindig is fontos volt, és borzasztóan gyűlölöm magam, azért ami történt, de az a távolság, amit most tart tőlem, persze megértem, miért teszi, teljesen kikészít. Szinte beleőrülök mindjárt, hogy itt van gyakorlatilag centiméterekre tőlem, és nem léphetek oda, hogy megöleljem,... hogy megérintsem. Pontosabban megtenni, megtehetném, de azt hiszem, élve felnyársalna, és valószínűleg azonnal ellökne magától. Ezt nem szeretném megkockáztatni, már így is hatalmas sikerélmény a számomra, hogy egyáltalán hajlandó volt meghallgatni, anélkül, hogy elküldött volna. Várakozón pillantok rá, azt akarom, hogy hordjon el mindennek, nem érdekel, ha ezzel legalább egy picit is jóvá tehetném azt, amit elkövettem ellene. De ez nem történik meg, helyette csak azt akarja, hogy álljak fel végre. Így hát aztán feltápászkodom, de nem azért mert különösebben érdekelnének az emberek, akik körülöttünk érdeklődő pillantást vetnek felénk, sokkal inkább csak azért teszem meg, mert ő kérte ezt. Most én hallgatok. Mélyen a szemébe nézve hallgatom, amit mond, szavai mégis hosszú tőrként hatolnak a szívembe. Nem vártam mást, tudtam, hogy el fog küldeni, mégis ez az egész az ő szájából hatalmas fájdalommal tölt el. De tudom, nincs jogom tovább zavarni, talán már ez az egész látogatás is csak egy nagy hiba volt, hagynom kellett volna, hogy elfelejtsen, erre én meg újra beléptem az életébe és feltéptem a régi sebeket. Talán önző vagyok... de muszáj volt látnom. Nem bírtam már tovább nélküle, ahogyan azt sem tudom, ezután hogy lesz majd. Lassú, mély levegőt véve egy bólintással reagálok arra, amit mond. Tudom, így kell tennem, hisz én ígértem neki, hogy lelépek, ha arra kér, és csak annyit kértem cserébe, hogy hallgasson meg. Ő teljesítette a rá eső részt, most pedig rajtam a sor, tudom. De egy valamit még tudnia kell.
- Nem kell az apád pénze. Nem fogom elkölteni, és még ma visszaadom neki, ezt neki is átadhatod. Nem változtat semmin, de az én érzéseimet nem fogja megvenni. Akkor hibát követtem el, de ezzel nem vagyok hajlandó tovább együtt élni. Szóval... vissza fogja kapni a pénzét, erről gondoskodom. - nézem végig a szemeit beszéd közben, de inkább csak azért, mert képtelen vagyok levenni róluk a szememet, és szép lassan érzem is, hogy teljesen kezdek elveszni bennük. Mi a fenéért ilyen rohadt nehéz ez az egész? Miért nem tudok egyszerűen elmenni, és magam mögött hagyni az egészet? Magam mögött hagyni Őt. Egyszerűen nem tudom... képtelen vagyok. Tényleg így van. A lábam teljesen a földbe gyökerezett, és minél inkább tovább nézem őt, pillantok végig az arcán, annál inkább érzem, hogy tagjaim, és szépen lassan az egész testem elnehezül, már nem tudok uralkodni rajtuk. Magam sem tudom, miért teszem azt, amit teszek, teljesen önállóan cselekednek tagjaim. és még mielőtt visszanyerhetném az uralmat önmagam felett, már meg is történik az, amit elkerülni szerettem volna, de ahogy érzem, hogy meg fogom tenni, már az agyam is szép lassan rájön, hogy semmit nem ronthat a dolgon. Amit lehet, azt már elcsesztem, és most már úgyis édes mindegy, akármit teszek is. Így aztán... már nem is próbálom meg visszafogni magam. Egyik kezem ismét megérinti az arcát, míg másik a karját fogja meg, és közelebb lépve hozzá, az ajkaihoz hajolok, majd, mielőtt Anora még bármit is mondhatna, megcsókolom. Van egy olyan sejtésem, hogy mindettől, ha egyáltalán az lehetséges, csak még jobban meg fog majd utálni, de mégis olyan jó újra érezni őt. A pokolba fog kívánni érte, de ha úgyse láthatom újra, nem fog számítani. Most csak ő számít, csak ez az egy pillanat.
Nem nyújtom el nagyon a csókot, csak rövid ideig tartom fogva az ajkait, majd elválva az arcától, ismét a szemeibe nézek, konstatálva, hogy ilyen közelről csak még gyönyörűbb. Ez a tudat számomra pedig csak még kínzóbb. Lassan távolodom el tőle, majd hátralépve megfordulok, felszedem a földről a táskáját, amit az imént hozzám vágott, majd odanyújtom felé.
- Köszönöm, hogy meghallgattál! - nézek rá, várom, hogy elvegye táskáját, aztán, azt hiszem végleg, útjaink különválnak, és még ha ebbe bele is roppanok, igyekszem ezt a fájdalmat nem hagyni kiülni az arcomra. Bár jelen esetben azt hiszem, ez nem sikerül a legjobban, szememet mégsem veszem le róla, mintha próbálnám örökre az emlékezetembe égetni, hogy mikor lehunyom a szemem, viszontláthassam majd.

Végül is megkér, hogy kotródjak el, de ez nem ér váratlanul, számítottam rá. Mégis keményebbet ütnek a szavak, mint azt vártam. Mintha kést döfnének belém. Mégsem tudok vele foglalkozni, mert szinte azonnal egy másik kérdés tódul a fejembe: Vajon ő mit élhetett át, miután leléptem? Mégis mekkora fájdalmat okoztam annak a lánynak, aki a legtöbbet jelent nyomorult életemben? Az egyedüli személynek, akibe képes voltam beleszeretni? Azt kívánom, bárcsak tovább ütne, bárcsak kiadná magából minden haragját, és fájdalmát, akkor legalább a lelkén könnyíthetnék, ha már nem csinálhatom vissza, amit tettem. De az, hogy végre újra láthatom... még ha gyűlöl is, annyira csodálatos érzés. Látni újra az arcát, belenézni abba a szép szempárba, még ha az most utálatot is sugároz. Nekem már az egy ajándék, hogy megtűr a közelében, még ha csak erre a pár percre is, és többé látni sem akar. Amit még nem tudom, hogyan bírok majd ki, ha tényleg elküld, és több látni sem akar, mert erre minden esélyem megvan. Ezt pedig csak magamnak köszönhetem, és igen, igaza van. Nem hittem el neki, hogy szeret, helyette inkább arra hallgattam, amit én éreztem, amit az apja mondott... elfogadtam azt az átkozott pénzt. Azonban mikor meglátom a könnyeket a szemében, mintha egy a korábbinál is nagyobb kés landolna a szívemben, és jól meg is forgatja valaki. Legszívesebben odanyúlnék, hogy megérinthessem az arcát, de aztán elfordul. Hangja elcsuklik, de még így is kiérződik belőle a fájdalom. Bármit megtennék, hogy jóvátegyem. Komolyan, bármit! Ha azt kérné, öljem meg magam, azt is megtenném, csak tűnjenek el a csodaszép arcáról azok a könnyek. A könnyek, amiket én okoztam. Mekkora egy barom vagyok. De nem akármilyen barom, igazi, okleveles, huszonegyedik századi barom vagyok, akit valami titkos laborban fejlesztettek, hogy kikísérletezzenek egy lényt, ami képes mindent elszúrni maga körül. Na ez volnék én. Csak miután látták, milyen elfuserált lettem, az utcán hagytak, nyilván. Nem kockáztathattak, hogy egy ilyen barom a nyakukon maradjon. Oda akarok lépni, meg akarom érinteni. El akarom mondani neki, mennyire bánt, amit tettem vele, és bármit megtennék neki, amivel egy picit is könnyebbé tehetném. Amivel egy kicsit enyhíthetném a fájdalmát. Tudom, lehetetlent kérek, de istenem, bárcsak lehetne. Bárcsak lehetne! Utolsó szavai már nagyon mélyre jutnak bennem, és tudom, ez a pillanat örökre az agyamba fog égni. Ez a gyűlölet a hangjában, a megvetése. Elüldöztem magamtól az egyetlen embert, aki szeretett engem. Táskája váratlanul ér, amit hozzám vág. Nem igazán fáj, bár az egyik könyvének van ám súlya, de a meglepetés ereje keményebb volt, mint maga a táska. Hátrább is lépek egyet tőle, de elkapom, mielőtt az a földre zuhanna, és finoman lerakom. Megfordul a fejemben, hogy akár vissza is adhatnám neki, de aztán tartok tőle, ugyanaz lenne csak a sorsa, mint az előbb, hogy hozzám vágja. Jobb helyen lesz az ott a földön még egy kis ideig.Utána majd úgyis valószínűleg felkapja és megkísérel vele agyon verni, de addig akkor azzal legalább nem kell foglalkozzak. Most csak odalépek hozzá, ujjamat végighúzom az arcán, hogy letöröljem róla a könnycsíkot, de nem hagyom kezem az arcán, tudom, úgyis ellöki majd, ezt pedig nem várom meg.
- Igen, igazad van! Teljesen igazad van... - mondom neki, széttárt karokkal, mint aki nem akar tovább mentegetőzni.
- Egy idióta vagyok... egy vesztes, csődtömeg. Bevallom... beijedtem. Nem tudtam belátni, még magamnak sem, mit érzek irántad. Attól féltem, ha segítséget kérek tőled... megismered azt a senkiházi, csóró kis alakot, aki valójában vagyok, csak próbálom elrejteni.
Nézek rá teljesen őszintén, s bár nem szeretném, de az én hangom is el-elhalkul beszédközben, míg könnyes arcát, és szemeit nézem.
- Nem akartam, hogy megtudd, milyen vagyok, mert attól féltem, elhagynál, azt pedig nem akartam, mert szeretlek. Soha senki iránt nem éreztem még úgy soha azelőtt, mint irántad. Annyira kedves vagy nekem, hogy inkább elmentem, mert nem tudtam, mi lesz, ha kiderül, hogy nem az vagyok, akinek mutatom magam, te pedig meggyűlölsz majd...
mint ahogy gyűlölsz is.
Ekkor pedig új dolog kúszik a gondolataim közé. Ha már utál, én pedig újra megjelentem az életében, hadd adja ki magából. Elkapom a kezét, és tudom, el fogja rántani, de azért valahol mélyen reménykedem benne, hogy nem teszi. Letérdelek előtte.
- Szeretném jóvá tenni. Téged sosem akartalak megbántani, ezt tudnod kell, és nagyon sajnálom, ami történt. Tudom... ez nem elég. Sosem lesz megbocsátható, amit tettem, szóval rajta... üss meg, kérlek! Add ki, ami benned van! Fájdalmat okoztam neked, megbántottalak... megérdemlem.
Amikor letérdelek, többen felfigyelnek a kis beszélgetésünkre, de ez engem cseppet sem zavar. Jóllehet kívülről érdekesnek tűnhet majd, ahogy felpofoznak, de most csak Norára koncentrálok. Pillantásom az övébe mélyesztem, kezem az övén, ha még nem húzta el, és várom a reakcióját. Csak ő érdekel, és semmi más. Ahogy már eddig is lennie kellett volna,... hogy csak ő érdekel, senki, és semmi más. Bárcsak megölelhetném... de ha egyszer csak így érezhetem újra és újra az érintését, nekem ez is megfelel. Legalább addig is a közelében vagyok, és mint már nyilvánvaló... számomra minden egyes vele töltött perc ajándék. Mégis, félek, mi fog majd ezután következni. Igen, félek, hogy soha nem fog többé megbocsátani.

Cicááám

Enyhén szólva megdöbbent, mikor meglátta, ki is ment oda hozzá, de hát másra nem is számítottam, hisz mégis olyan sok idő eltelt. Lefogadom, most az jár a fejében: "Mégis mi a francot keres ez itt?" Meg az, hogy dögöljek meg. Keze az arcomon csattan, méghozzá nem is kicsit. Oké, keményebb a pofonja, mint azt gondoltam, de végül is rosszabbul is járhattam volna annál, minthogy ég az arcom egy jól irányzott lendítéstől. Bár ez még nem jelenti azt, hogy nem lehet még ennél is rosszabb, de nem viharzott el, és én ezt már pozitívumként fogom fel. Talán lehet esélyem elmagyarázni, mi történt, még akkor is, ha most valószínűleg mindennél jobban gyűlöl engem. Viszont, ha ez az ára annak, hogy újra beszéljek vele, és meghallgasson, gyűlöljön csak, meg is érdemlem. De bárhogy is szeretném, már nem csinálhatom vissza, amit tettem. Sosem kellett volna elfogadnom a pénzt az apjától. Sosem lett volna szabad eltűnnöm mellőle. De túl hülye voltam. Akkor még nem vettem észre, mennyit jelent ő nekem. Még magamnak sem ismertem be, hogy ő különlegesebb, mint mások, pedig az, ez nyilvánvaló. Most pedig pont ez a lány utál engem teljes szívből, és ráadásul minden oka meg is van rá. Látom a szemében a gyűlöletet, és erre csak eszembe jut, vajon mekkora fájdalmat okozhattam neki azzal, hogy csak úgy elmentem. Se szó, se beszéd léptem le mellőle, pont attól a személytől, akit a legkevésbé sem akartam megbántani, és mégis sikerült elérnem, hogy a pokolba kívánjon. Méghozzá jogosan.
- Oké, megérdemlem, üss meg, ahányszor csak akarsz, csak arra kérlek, hogy hallgass meg! - szólok karomat széttárva, hogy ezzel is mutassam neki, tehet akármit, leordíthat, megüthet, nem fogok védekezni. Engem csak az érdekel, hogy itt maradjon. Hogy ne menjen el.
- Aztán csak kérned kell, és eltűnök. Nem foglak többet zavarni, csak... - a fenébe, ez rohadtul nehezebb, mint azt vártam. Belenézni ezekbe a szemekbe, és elmondani, hogy amit éreztem iránta, soha nem változott, és nagyon úgy néz ki, hogy soha nem is fog. De hogyan mondjam meg valakinek, hogy szeretem, aki látni sem bír? Egyáltalán... hogy mondjam ki mindezt úgy, hogy soha senkinek nem mondtam még csak hasonlót sem ezelőtt?
- Csak azt szeretném, ha tudnád, hogy... basszus, oltári hülye voltam. Életem legnagyobb hibája volt, hogy elmentem, de... tudnod kell, hogy miért tűntem el. Vagy legalábbis azt, hogy hogyan. - zavartan nézek körbe, de igazából csak, hogy elrejtsem azt, hogy nem tudok hosszabb ideig a szemébe nézni. Egyszerűen képtelen vagyok rá, csak még jobban kínoz az egész.
- Tudod... sosem jöttem rá, hogy egy olyan csodás lány, mint te, hogy tud együtt lenni egy olyan alakkal, mint én. - zavaromban lehajtom a fejemet, és az aszfaltot kezdem fixírozni, és csak kemény küzdelem árán tudom magam rávenni, hogy újra felnézzek az arcára.
- Aztán jött az apád, és... azt akarta, hogy tűnjek el. Nem akarta, hogy a lánya egy olyannal legyen, mint én, szóval... tett egy ajánlatot.- érzem, hogy torkom kaparni kezd, ahogy felidézem, ami történt. - Azt mondta, hogy te sosem akarnál semmit egy ilyentől, és hogy fizet, ha lekopok, és eltűnök mellőled.
Eddig bírtam, újra félrenézek, mert nem bírom tovább figyelni az arcát.
- Én meg... elfogadtam. Szükségem volt a pénzre, hogy segítsek anyámnak, és... végül is... hittem is neki. Tudtam, ha megtudod, milyen vagyok valójában... úgysem akarnál tőlem semmit. Mindig is te voltál a fontosabb, nem érdekelt a pénz, te is tudod. De én... túl hülye voltam, hogy belássam, mit is érzek.
Mikor befejezem mondandómat, ismét a szemébe nézzek, de csak, hogy lássa, nem hazudok. Azt hiszem, nem is tudnék, már ezt is kínok között nyögtem ki, miközben a szemébe néztem. Nem kérem, hogy bocsásson meg, ahhoz nincs jogom, tekintve, hogy mekkora barom voltam... és vagyok még most is. Csak azt akarom, hogy tudja, sajnálom, őszintén. Jöhet a kiabálás, az újabb pofon, és hogy elhordjon mindenféle utolsó szemétládának, amiért feladtam őt egy összegért, mert momentán nem számítok jobbra. De mint már az előbb is mutattam, nem fogok védekezni. A szép arcot figyelve várom a reakcióját, még ha tartok is tőle.

Ez az egész egy kész téboly. Világéletemben próbáltam távol maradni mindennemű komolyabb érzelemtől a másik nemmel, mert nem gondoltam, hogy bármi jó is kisülhet a mély kapcsolatokból, így inkább maradtam a rövid, de egyszerű, érzelemmentes kapcsolatoknál. Legalábbis, megpróbáltam. De minden jel szerint nem jártam sikerrel, mert a mai napig nem tudom, hogyan is állok Anorával. Mármint... ő az egyetlen, akivel a kapcsolatom nem igazán úgy működött, mint a többi csajjal, akikkel eddig megismerkedtem. Sőt, mondhatjuk úgy is, hogy egyáltalán nem. Előtte hiába mutattam magam másnak, neki hiába játszottam a laza jófiút, biztos vagyok benne, hogy tudta, mikor vagyok őszinte, és mikor nem. Jóllehet ezt sosem adta a tudtomra, de ő mindig másképp viselkedett velem, mint a többiek, szóval biztos vagyok benne, hogy tudta, mi a dörgés, mégsem szólt semmit. Én pedig teljesen jól meg is voltam, míg az apja úgy nem döntött, hogy jobb, ha eltűnök a képből, mert ő túlságosan félti a lányát ahhoz, hogy hagyja, hogy egy ilyen srác legyen folyton a közelében. Úgy látszik a szerepem akkor túl jól sikerült. Annyira próbáltam másnak látszani, hogy talán más is lettem. Így aztán jött az apja a pénzzel, felvetette, hogy odaadja, ha többet nem jelenek meg Anora közelében. Szóval... csak úgy leléptem. Eltűntem. Jó sokat változtam az utóbbi időben, azt hiszem, és talán ennek a következménye az is, hogy most itt vagyok. Egy iskola bejáratánál ácsorogva fürkészem a kifelé tóduló embertömeget, remélve, hogy megpillantom közöttük a rég nem látott arcot. Még magam sem tudom, mire számítsak. Hiszen még azt sem tudom, pontosan mit is akarok mondani. Csak azt tudom, hogy már nagyon hiányzik ő nekem, és muszáj újra látnom. Ha nem is áll majd szóba velem, legalább még egyszer utoljára találkoznom kell vele, még, ha hozzám is vág valamit, vagy elküld melegebb éghajlatra. Ami mondjuk elég valószínű, én sem várom, hogy a nyakamba boruljon, és velem töltse a nap hátralevő részét. Mármint... na, nem úgy! Francba, elkalandoztam! Szóval... azt hiszem egyelőre már azt is sikernek könyvelhetem el, ha egyáltalán hajlandó lesz majd meghallgatni.
Amikor megpillantom, egy pillanatra lefagyok, majd várok egy picit, mondhatni amolyan felkészülési idő gyanánt, amíg összeszedem magam, majd odalépek hozzá. Felveszem a laza stílusomat, nem fogom ám kimutatni, hogy közben görcsbe rándul a gyomrom.
- Szia! - szólítom meg, majd, hogy megelőzzem az esetleges kitörést, apró szünetet követően már folytatom is.
- Öööm... biztos meglepődtél, és nyilván nem is akarnál látni, de... van bármi esélyem arra, hogy meghallgass? Jó lenne beszélni.
Bököm ki végül, ami épp az eszembe jut, s bár utólag nyugtázom, hogy talán nem így kellett volna kezdenem, várakozón nézek a szemébe, ami viszont jelen pillanatban komoly kihívásnak bizonyul, tekintve, hogy ettől csak még feszültebb kezdek lenni.